Tanulmányait a helyi angol iskolában kezdte, ahol félénknek bizonyult: túl lassú és túl engedékeny volt, soha nem verekedett, még azoknak sem ütött vissza, akik megverték. Középiskoláit Indiában végezte, majd 1888-tól 1891-ig Angliában tanult jogot, ahol a helyi szokások és az otthoni hagyományok között őrlődött, egész életében küzdött a vallási előírások betartásával. Odautazása előtt önmegtartóztatási fogadalmat tett, haláláig hű maradt. Az indiai hagyományoknak megfelelően korán, tizenkét évesen nősült, ezért elutazása előtt már négy gyermeke volt. Ügyvédként tért vissza hazájába, de később ezt feladta, mert úgy gondolta, hogy „a törvénykezés oly módszer, amely erőszak alkalmazásával akar igazságot tenni”.

Az erőszakról azt vallotta: „Aki karddal öl, kard által vész el”. Az erőszaknélküliség eszméje vált az elnyomottak nagy védelmezőjének alapvető hitvallásává, melyet a „hinduság gyökeré”-nek nevezett. A dzsainizmus lényege minden élet végtelen tisztelete, táplálékukat szigorú növényi étrend képezi – Gandhi is vegetáriánus volt, gyakran tartott hosszú böjtöléseket. Utóbbiról azt tartotta, általa megtisztul az ember lelke és gondolata, magasabb tudatállapotba kerül, és megszabadul a harcias ösztönöktől. A böjt közösségi szinten is hat: az ember nemcsak magáért böjtölhet, hanem áldozatból embertársaiért is. „Az ember kötelessége a mások önzetlen szolgálatában áll, ezt a szolgálatot nem azért kell vállalnia, hogy másoknak jót tegyen, hanem inkább azért, mert ez a létezésének törvénye!”

1893-tól Dél-Afrikában élt (a második képen), ahol szembeszállt a faji megkülönböztetéssel. 1899-ben kitört az angol-búr háború. Gandhi azt vallotta, hogy nem szabad kihasználni az ellenfél szorult helyzetét, ezért hinduk ezreiből önkéntes vöröskeresztes különítményeket szervezett, amelyek az ő vezetése alatt teljesítették kötelességüket. 1913-ban törvényben ismerték el a dél-afrikai hinduk egyenlőségét és polgárjogait. Gandhi sikeresen bizonyította be, hogy az erőszakot béketűréssel, a gyűlöletet pedig szeretettel lehet legyőzni.

Pályakezdésekor tétovázott, hogy a jogászi vagy az orvosi pályát válassza-e. Azért döntött az utóbbi mellett, mert úgy gondolta, nem tisztességes foglalkozás az orvosé. Az igazi természetes orvoslás mellett állt: minden betegségnek ugyanaz az eredete, mert nem követjük az egészség természeti törvényeit. Gandhi nemcsak politikusként mozgatta meg India népét, hanem egészségprogramjának megvalósításáért is küzdött. A hivatalos (nyugati) gyógyszerközpontú orvostudománnyal szemben az ősi indiai hagyományokon alapuló természetgyógyászatot reprezentálta, öt kötetet tölt meg Gandhi egészség- és gyógyítástana.

1915-ben visszatért Indiába, ahol a függetlenségi mozgalom élére állt. Ekkoriban kapta a Mahatma jelzőt is híveitől. Polgári engedetlenségi mozgalmat, sztrájkokat szervezett. A szabadságmozgalom első jeleire az angolok tűzzel-vassal próbálták lehetetlenné tenni tervei megvalósítását. 1920 és 1934 között Indiában a függetlenségi mozgalom és a Kongresszus Párt vezetője volt. Fegyvertelen harcot, „együtt nem működést” hirdetett a brit gyarmatosítókkal szemben, polgári engedetlenségi mozgalma bojkottálta a brit intézményeket és árukat. A hinduk egyenjogúságának és polgárjogaiknak elismertetését akarta elérni. Többször került börtönbe, gyakran folytatott éhségsztrájkot, de céljait rendszerint elérte. 1922-ben letartóztatták, és 6 évi börtönre ítélték, de 1924-ben vakbélgyulladással megoperálták, majd szabadon engedték. 1930. január 30-án lapjában, a Young Indiában tette közzé 11 pontos követelését, ezután újra letartóztatták.

Új politikai módszert vitt hazájába, amely nem illeszkedett az addigi gyakorlatba. Ez a módszer három alapelven nyugodott: az igazságtalan törvényeknek nem kell engedelmeskedni, azokat meg lehet szegni; mindig erőszak nélkül kell cselekedni; a cél nem szentesíti az eszközt. Népének azt tanította, hogy a szabadság kivívásának módja az, hogy legyőzünk magunkban minden visszatetsző tulajdonságot és önzést. „Aki legyőzi érzékeinek kísértéseit, arra is képes, hogy úrrá legyen az erőszakon, gyűlöleten, hazugságon és haragon. A rosszal való együttműködés megtagadása éppoly föltétlen kötelesség, mint a jóval való együttműködés!”

Életében nagyon fontos szerepet töltött be a vallás is: úgy vélekedett, képtelen lenne vallási életet élni, ha nem venne részt tevékenyen a politikában. Meggyőződése volt, hogy nemcsak a Védákban vagy a Koránban, hanem a Bibliában is megtalálható a teljes igazság. Nyíltan vallotta, hogy az Evangélium mutatta meg számára a követendő utat. Tanításaiban gyakran megjelentek Jézus szavai: „Szeressétek ellenségeiteket, tegyetek jót haragosaitokkal, azokra, akik átkoznak benneteket, mondjatok áldást, és imádkozzatok üldözőitekért!”.

A II. világháború alatt intette India népeit, hogy nem szabad visszaélni Anglia súlyos helyzetével, becsülettel kiálltak a brit birodalom mellett. Többször hangsúlyozta, hogy csak a független, szabad India tud csatlakozni a szövetségesekhez. Függetlenségét mégsem sikerült kivívni, Gandhit ismét bebörtönözték. Szabadulása után kiderült, hogy politikai küzdelme nem érte el célját: a hinduk és a muzulmánok kiegyezése nem jött létre, és nem tudta elejét venni a véres zavargásoknak sem.

A volt angol gyarmat 1947. augusztus 15-i függetlenné válásával két országra szakadt: a hindu Indiára és a muzulmán Pakisztánra. Nem tudta megakadályozni, hogy a kivonuló britek kihasználják a hindu-muszlim ellentétet, ezt Gandhi tragédiaként élte meg. Gyalog járta a falvakat, hogy segítse a menekülteket. 79 évesen is böjtbe kezdett, ennek hatására megszűntek a zavargások. Két célja – a függetlenség és népe felemelése – közül Gandhi az elsőt elérte, de a második csak részben valósult meg. Ő egy archaikus, egyenlősítő társadalomról álmodott, ahol nincs szegénység, olyan közösséget szeretett volna, ahol mindenkinek jut étel, ruha. Gandhi szegénységi fogadalmat tetetett híveivel is, a modern nagyipart is ellenezte, a hagyományos kézműipart támogatta.

Kortársai számára Gandhi testesítette meg az ország kultúráját és szellemét. Az aszketikus életmódtól sovány teste az éhező tömegekre emlékeztetett. Már élete végén legendás alak volt, neve továbbra is hatott, bár felhagyott a közvetlen politikai tevékenységgel. Azt írták róla: ha meghal, istenként fogják imádni. Élete utolsó szakaszát Delhiben, India fővárosában töltötte. A nagyvárosokban zavargások törtek ki (Kalkutta, Bombay), a fővárosban sem volt nyugalom, a kormány igyekezett ez ellen tenni valamit, Gandhi pedig megpróbálta lecsillapítani a kedélyeket. Arra akarta rávenni a hindu közösséget, hogy tegyen engedményeket a muzulmán kisebbségnek, ezért Új-Delhiben egy szélsőséges nacionalista lelőtte.

1948. január 30-a volt Gandhi utolsó napja. A rádióban Dzsahavaral Nehru, India első miniszterelnöke jelentette be a szomorú hírt: „Barátaink és elvtársaink! Kialudt életünk fénye. Imádott vezérünk, a bhabu, az apó, ahogy neveztük, a nemzet atyja meghalt… Elvágták a Mahátma, az imádott mester élete fonalát. Gandhit megölték.” Szavai 300 millió embert borítottak gyászba. Nehrut maga Gandhi nevezte ki politikai utódjának. Nemcsak a tanítvány és a mester közti kapcsolat volt köztük, Nehru rendkívüli tisztelettel övezte a Mahatmát (a képen lent). Íróasztala fölött Gandhi arcképe függött, de hasonló képek lógtak az indiaiak otthonaiban: mindegyiken ugyanolyan volt, ugyanazt a ruhát viselte, ahogyan az egész világon ismerték. A drótkeretes szemüveg mögül mély, sötét szemek néztek a távolba, melyekből meggyőződés, méltóságérzet, szeretet és mély hit sugárzott. Az iránta érzett mély tiszteletből Néhru lánya nevét Indira Gandhira változtatta.

A világon nagy meglepetést keltett a passzív ellenállás apostolának erőszakos halála. Az angol Robert Stimson véletlenül lett a merénylet szemtanúja, így közölte a BBC rádióban a hírt: „Indiai idő szerint öt óra múlott három perccel, mikor Gandhi kijött a Birla-házból. Kicsit elkésett az esti imáról, ezért gyorsabb léptekkel haladt, mint az utóbbi időben szokott. Mint mindig, most is fehér vászonruhát és szandált viselt. Egy sálat is keresztbevetett a mellén, mert már hűvös volt. Két kísérője (Manu és Ava, „öregkora támaszai”, ahogy két rokonát nevezte) karjára támaszkodott. A kertben nem voltak sokan, talán két-háromszáz ember. Elébe jöttek, Gandhi pedig felment a kissé feljebb lévő pázsithoz vezető lépcsőn. A pázsiton várt rá az egész csoportosulás. A lépcsőfokokon felment a teraszra, tett még néhány lépést, és üdvözölte az embereket. Egész idő alatt mosolygott… Az egybegyűltek első sorában egy harmincegynéhány évesnek tűnő, zömök, khakiruhás férfit pillantottam meg. Felszaladt a lépcsőn Gandhi irányába, revolvert húzott elő, és néhány lövést adott le, miközben a fegyver csöve szinte érintette Gandhi testét. Nem is úgy hangzottak, mint a lövések, Gandhi összeesett.

Néhány másodpercig senki sem értette, mi is történt, mindenki kábult volt. Ekkor az imára gyűlt tömegből egy fiatal amerikai a khakiruhás férfira vetette magát, és elkapta a karját… A tömeg csak ekkor lendült mozgásba. Többen siránkozni kezdtek, vagy hatan Gandhit próbálták felemelni. Mások a merénylőre vetették magukat. Ütni-verni kezdték, fejét és nyakát ütötték, lerántották a földre, lefogták, letartóztatták. Közben Gandhit a virágágyásokkal tarkított pázsiton keresztül óvatosan bevitték a házba. Betakarták egy sállal, de feje fedetlen maradt. A szeme csukva, arcán nyugodt kifejezés. Körülbelül fél óra múlva halt meg földszinten levő hálószobájában. A környezetéből valaki szent hindu könyvekből olvasott fel. Azok ijedtsége, akik látták Gandhit elesni, most a kétségbeesés kábult csendjébe ment át. Csak egy vagy két órával később tették fel maguknak a kérdést, milyen következményekkel jár majd Gandhi halála?”

Az elkövető a 37 éves hindu Nathuram Godsze volt, akit később halálra ítéltek, majd felakasztottak. Ő is tisztelte Gandhit, ezért mélyen meghajolt előtte, és csak utána adta le három halálos lövését. Manu Gandhi, egyike a két fiatal rokon lánynak, akiknek karjaira Gandhi támaszkodott kifelé jövet a kertbe, így vallott: „az az ember meghajolt előtte, mintha csak a port akarná letörölni a lábáról. Megijedtem, hogy a Mahátma esetleg megbotlik benne, de ekkor pillantottam meg a revolvert a kezében. Engem félrelökött, és lőtt. Mahátma csak annyit tudott mondani: „Ram! Ram! (Istenem, istenem!)” Gandhi halála is példaértékű: éppen imaszőnyegén állt és áldásra emelte karjait, amikor a halálos lövések érték, és még utolsó leheletével is Isten nevét ismételgette. Hamvait több urnába osztották szét, és India különböző részein állították ki. Halála 60. évfordulóján – családja kérésére – hindu szokásoknak megfelelően a hamvakat a tenger fölött szórták szét.

Mahatma Gandhi mindannyiunk számára követendő példa lehet. Reményt adhat világunkban, hogy őszinteséggel és türelemmel sok mindent el lehet érni. Hatalmas fizikai tűrőképessége és lelkiereje volt. Hinnünk kell, hogy a szeretet nagyobb a gyűlöletnél, szavai utat mutatnak nekünk: „Én csak az Igazság keresője vagyok. Hiszem, hogy a helyes úton járok, és szüntelenül fáradozom, hogy megtaláljam az Igazságot. De elismerem, hogy eddig még nem találtam meg. Az Igazságot megtalálni annyit tesz, mint önmagunkat megvalósítani, rendeltetésünket betölteni, más szavakkal: tökéletessé válni. Fájdalmasan tudatában vagyok tökéletlenségeimnek, s ebben a megismerésben rejlik minden erőm, amellyel csak rendelkezem, mert nagyon ritka az olyan ember, aki képességeinek határaival tisztában van.”

Sulyok Attiláné

Források: doksi.hu, mult-kor.hu, erdekessegek.hu, napfenyes.hu

A képek a Wikimedia Commons szabadfelhasználású gyűjteményéből származnak, a szerzői jogtulajdonosok a kép készítői. A felhasznált képek forráshelyei a szerzői jogi feltételekkel és a szerzők megnevezésével a következő linkeken találhatók: 1. kép; 2. kép; 3. kép; 4. kép.