Két fiú eltűnése négy család életét bolygatja föl teljesen egy elsőre jelentéktelenek tűnő német kisvárosban. Olyan városka ez, ahol állandóan borongós az idő és általában nem történik semmi. Már az elején megkapjuk a filozofálós stílusú sorozat egyik tételmondatát, miszerint minden mindennel összefügg. Az első részből érezzük, hogy egy mérhetetlen darabszámú kirakóssal van dolgunk, és fogalmunk sem lesz, mit fog kiadni, ha minden puzzle a helyére kerül. Rengeteg történetet mesélnek el nekünk, és fokozatosan adagolják a kapcsolati szálakat. Pedig az első rész könnyedebb témának tűnik, mint ami végül kikerekedik belőle: egy férfi felakasztja magát, egy másik a feleségét csalja, egy fiú eltűnik, és pár kamasz nekiindul az erdőnek, hogy egy kis dugi fűre tegyen szert. Első blikkre a kamaszoké a főszerep, amitől meglehetősen Stranger Things hangulatba kerülünk, itt azonban hamar kiderül, hogy nem lesz semmi báj és humor vagy virágzó romantika, csak egyre sötétebb történetek, a jelen, a jövő és a múlt illúziója és annyi kusza történet, aminek elsőre se eleje, se vége. Közben az atmoszféra, aminek hatalmas a hangsúlya, csak egyre komorabb és borongósabb lesz.

A Darkban sok a csavar, amiben pár tényleg kiszámítható, de vannak olyanok, amelyek teljesen váratlanul érnek, és meg is kell állni egy pillanatra, hogy helyretegyük magunkban az infókat és értelmezzük a történteket. A sorozat tulajdonképpen skandináv hangulatba mártja a mostanában sikeres amerikai paneleket, de mégis életre kel, amit látunk, és a végeredmény képes eredetinek hatni. Az esős, borús légkör hasonlít a The Killing-hez, a gyerekbanda a Strangerhez, a kemény sztori lágysága a The OA-hoz és az egész fájdalmas misztikum a The Leftovers-höz. Nagy volt a hype a sorozat körül, mégiscsak az első német Netflix kollaborációról van szó, és valójában be is ránt a forma. Stílusos lett, az atmoszféra nem enged egy pillanatra sem, zenében hatásos és precíz, a képek egyszerűen profik, a sztori erős, ezerszer lenne alkalma elamerikaiasodni, de valahogy mégis európai marad, amihez bátorság kell és érzék. Mivel sok az elfilozofálgatós rész, ami magyarázni kívánja a sztorit, néha elkalandozik a néző, de azért egyes kapcsolati rendszerek iszonyat élvezetesen vannak megszerkesztve, és vannak olyan párbeszédek, amik zseniálisak lettek.

Ezenkívül gondolkodós, komplex és néhány durván kemény színésszel dolgozik, mint például az Ulrichet alakító Oliver Masucci, akinek még a fiatalkori mását alakító szereplő is félelmetesen jó választás volt. Azonban ez a sorozat egyik gyengéje is, mert a 72(!) karaktert felvonultató Darkban volt pár nem túl briliáns színész, ráadásul ez olyan nagy mennyiségű szereplő, hogy esélytelen bárkihez mélyebben kötődni, vagy egyet-egyet főszereplőnek megtenni. A sorozat tényleg annyira erősen indít, hogy utána érezhetően nem tudja végig fenntartani az érdeklődést, és így nem lesz képes néha azokra a drámai mélységekre és magasságokra, amiket láthatóan kívánt elérni. Az átláthatatlanság egy darabig érdekes, de néha kezd zavaró lenni, ami éppen csak nem megy át öncélúskodásba, és a lezárás se teljesen kielégítő, bár ezt talán írhatjuk annak a számlájára, hogy üvölt a folytatásért.

A Dark elég merész ahhoz, hogy működjön, és sokrétű annyira, hogy ne fulladjon unalomba. Bele lehet kötni, ha valaki szeretne, de tény, hogy egy csomó WTF pillanatot képes hozni, és annyi pocsék, klisés és megszámlálhatatlan mennyiségű sorozat van, hogy abszolút felüdülés még ebben a darkos stílusban is olyat látni, amivel annyira nem volt még dolgunk.

Sz.Ági
Forrás: langologitarok.blog.hu