A bevezető szövegben két szó, kifejezés is magyarázatra szorulhat. A terra sigillata edényekről már többször is esett szó ebben a sorozatban, a lényeg az, hogy ezek a jórészt nem Pannóniában készülő minőségi kerámiák elterjedtek voltak a birodalomban, a régészek nagy tömegben ássák ki és veszik leltárba az ilyen jól megmunkált, a készítés helyét bélyeggel jelölő és a híg agyagmáztól jellegzetes vörös árnyalatot kapó cserepeket. Amik jórészt a szó szoros értelmében cserepek, hiszen darabokra vannak törve, és a restaurátorok azok, akik fáradságos munkával és nagy ügyességgel előbb vagy utóbb, de újra összerakják az eredeti formákat. Itt viszont hiába is keresnénk a korsó vagy pohár darabjait, azok már nagyon rég a szemétben végezték. Még akkor, amikor állt a helytartó palotája Aquincumban, a római sas pedig távolt tudta tartani a provinciától az Ister/Duna túlsó partján gyülekező barbárokat.

Azért van ez így, mert ebből a darabokra tört edényből, pontosabban annak a vastag és meglehetősen súlyos aljából, azt középen kifúrva, orsógombot készíttetett a tulajdonosa. Aki talán egy Biatorbágy környéki villagazdaság lakója lehetett, egy szolgáló, aki a szövés és fonás monoton munkáját végezte az akár több tucat embernek is otthont és munkát adó villagazdaságban. Az orsó, ez a 20-30 centiméteres fa vagy csont rudacska, egyik végén nehezékként az orsógombbal, a fonásnál, a szövéskor leginkább a kender vagy a len rostjából, gyapjúból készült fonalak készítésekor volt használatos. Egészen pontosan jobb kézzel pörgették mondjuk a combra támasztva, miközben a ballal a guzsalyról, egy hosszú rúdról folyamatosan húzták le, adagolták a felrakott rostból, gyapjúból álló szálat. Ami az orsó pörgésével maga is tovább csavarodott, vékonyodott, felvette a fonalformát.

Hogy aztán milyen volt az eme orsógombhoz tartozó pálcika, arról nem tudunk. Csak sejteni lehet, hogy egy egyszerű valami volt, korántsem olyan díszes, mint amiket magyar nyelvterületen még a múlt század közepén is használtak.

Pálffy Lajos
Forrás: forumhungaricum.hu