Tóth Krisztina: Párducpompa

A karácsonyfa alá Tóth Krisztina Párducpompa című kötetét ajánlom. A könyv kellemes megjelenésű, elegáns darab, fedele óarany és fekete színű, betűi letisztultan egyszerűek. De nem csupán külseje, sokkal inkább a benne foglaltak miatt hívom fel a figyelmet a karcsú novelláskötetre. Az elbeszélés az elfoglalt könyvbarátok műfaja. A könyv fejezetei ennek megfelelően rövidek, a novellák velősek, ütősek. Olyanok, mintha a szerző a zsúfolt nagyváros utcáit, tereit járva, busz után szaladva, a bevásárlóközpontban, dedikálás közben, a postán, a Mekiben, a játszótéren, a vonaton ülve megnyomta volna egy hagyományos fényképezőgép gombját, és megörökített volna egy pillanatot. Aztán otthon, a sötétkamrában türelmesen eljátszott volna a negatívval: színezett, retusált... S amikor az olvasó fogja a kötetet és beleolvas, a rézkarc élességével látja a megnyalt férfit a postán, a félkegyelmű fiút felemás kesztyűben, a koldust sárga tányérral, a kínai lányokat a jégen; szinte hallja megcsörrenni a karpereceket az idős hölgy csuklóján, felnevetni a fiút a kerekesszékben, csattanni az eldőlő kirakati bábut. Tóth Krisztina novellái sokszor nehéz élethelyzeteket, kemény sorsokat villantanak fel, ennek ellenére a kötet nem nyomasztó olvasmány. Az olvasó itt-ott, olykor a legváratlanabb helyeken megleli azt a feloldást, ami miatt tovább olvas. Nem többet, egyszerre két-három írást, hogy éppen jólessen.

Győri Imre – Fülöp Péter: Képek a Győr-Gyárvárosi Jézus Szíve templom ólomüveg ablakaiból

Alig néhány napja került ki a nyomdából és mutatták be a nagyközönségnek azt a könyvecskét, ami igazán szép ajándék lehet mindenkinek, aki érdeklődik városunk épített öröksége iránt. A Gyárvárosi templom hatalmas színes ablakait a templomot tervező Árkay Aladár menye, az elismert művésznő, Sztéhló Lily tervezte, aki huszonhat képben foglalta össze Krisztus életének legfontosabb eseményeit. Sajnos a gyönyörű ablakok Gyárváros 1944-es bombázásakor megsemmisültek, rekonstrukciójukra csak évtizedekkel később került sor. A fényképezéssel is foglalkozó Fülöp Péter a városrészben nőtt fel és ma is itt lakik. Idén nyáron végigfotografálta a hét méter magas ablakokat, s felkérte Győri Imre kanonok urat, hogy válogasson a képekhez illő bibliai idézeteket. Kettejük munkája tehát a szerény méretű, de annál gazdagabb tartalmú kiadvány. Meglepő módon a színpompás ablakokról részletgazdag, fekete-fehér képek készültek. Ez a megoldás kiemeli a hagyományos technikával készült üvegképek ólomfoglalatait – ezáltal a felvételek szinte grafikus jelleget öltenek. A képekkel ellentétes oldalakon szellős elrendezésben néhány soros idézetek olvashatók, amik teljes mértékben illeszkednek azok témájához. A kötetet Sztéhló Lily és Fülöp Péter rövid életrajza zárja. A kiadvány a Gyárvárosi templom sekrestyéjében vásárolható meg, vagy online megrendelhető.

Steven Pressfield: A tűz kapui

A tűz kapui Steven Pressfield történelmi regénye, amellyel az ókori Görögország egyik legnagyszerűbb hőstettének, a thermopülai csatának állít emléket. A könyv megírásáért az írót Spárta díszpolgárává avatták, olyan méltón és hűen mutatja be a „lakedaimóniak” gondolkodásmódját, jellemét és harcmodorát. Teljesen átélhetővé teszi a harcosok jelleme mögött álló nemes eszmét, amely erőssé és naggyá tette Spártát.

„Semmi nem tüzeli fel annyira egy harcos bátorságát, mint mikor saját magát és társait a megsemmisülés szélén találja. Mikor csak pillanatok választják el attól, hogy elsöpörjék és letiporják őket, nemcsak saját eredendő kurázsiját szedi össze, hanem erőt merít fegyelmezettségéből. Hála a lélekjelenlét megőrzését szolgáló kiképzésnek, gyakorlatozásnak, parancsolni tud a gondolatainak, nem adja meg magát a kétségbeesésnek…”

A perzsa király, Xerxész sátrában egy foglyot hallgatnak ki, aki csodával határos módon túlélte a thermopülai falaknál zajlott ütközetet. Xeónész, bár nem Spártában született, ifjú kora óta velük élt és harcolt. Beszámolója nyomán kiderül az áttörhetetlen phalanx titka, amely egy elfeledett szellemiséget tár fel az olvasó számára.

„Mikor minden ember tudja, hol a helye és mi a feladata, erőt merítesz társaidból, mint ahogyan ők is erőt merítenek belőled. Mikor ezt érzi a harcos, mintha egy isten keze emelné a magasba. Nem tudja, hol ér véget saját személye, hol kezdődik a mellette álló társáé. Ilyen pillanatokban az egész phalanx olyan szoros, mindent egyszerre átérző egységet alkot, mely nem puszta harci gépezet szintjén működik, hanem azon túllépve, egyetlen élő szervezetként, melynek egy a teste, egy a lelke.”

A regényt azért ajánlom szívesen a karácsonyfa alá is, mert olyan egyetemes értékeket kelt életre, melyek kapcsolódnak a fény születéséhez, mint például a bátorság, a szeretet, az összetartás és az istenhit.

„Itt nyugszunk. Vándor, vidd hírül a spártaiaknak,
megcselekedtük, amit megkövetelt a haza.” (Szimonidész)

Szabó Magda: Abigél

Az Abigélt Szabó Magda legjobb ifjúsági regényének tekintik, de annál jóval több. Valóban úgy kezdődik, mint egy klasszikus romantikus lányregény, ezért elsősorban lányoknak és asszonyoknak javaslom karácsonyi ajándéknak, hiszen népszerűsége 1970 óta töretlen. Rengeteg kiadást ért meg – most is kapható –, és generációk örök kedvence. Kiváló film készült belőle – ami nem csoda, hiszen maga a szerző írta a forgatókönyvet –, hangoskönyvként is beszerezhető, feldolgozták musicalnek is, és ma, szombaton lesz a premierje a Győri Nemzeti Színházban a színpadi változatnak.

A felnőtté válásról szól, méghozzá a hirtelen, túl korai és erőszakosan kötelező felnőtté válásról, mikor is egy elkényeztetett, magát már felnőtt ifjú hölgynek képzelő gimnazista lánynak máról holnapra megváltozik az élete: bezárják egy roppant szigorú, zárt internátusba. Ellenáll, akaratoskodik és dacol, de végül belátja, hogy nincs más választása, valahogyan túl kell élnie, és megpróbál beilleszkedni a már kialakult közösségbe. Ez persze nem megy könnyen, és főleg nem egyik napról a másikra, de harcol, hogy befogadják, hogy új barátokat szerezhessen, ami enyhíti magányát, szerelmi bánatát és apja iránti aggodalmát. Ez szép lassan sikerül is neki. A folyamat, valamint az intézet ábrázolása olyan plasztikus és életszerű, hogy az ember elgondolkodik: hol kezdődik valójában a fikció és hol ér véget a valóság, hiszen akár tudja az olvasó, hogy a szerző egy hasonló bentlakásos iskolában tanult, akár nem, biztosan megérzi, hogy a regény ezen része nem vagy nem teljesen kitalált.

A barátságról szól, a hibák belátásáról és jóvátételéről, a bátorságról, a kötelességről, a kétségbeesésről, a csalódásról és a lelkierőről. Minderről egy könyvben? Bizony. Szabó Magda a próza mestere: minden felesleges szó nélkül tárja elénk a történetet, mely romantikus lányregényből szép lassan kalandregénybe fordul, és az ember egyszer csak azt veszi észre, hogy a tinititkok világába beszivárog a háború kegyetlensége. A pesti hősszerelmesről kiderül, hogy halálos ellenség, az apáról, hogy az ellenállás egyik vezetője, a Matuláról pedig, hogy mégsem olyan biztonságos, hiszen a háború szelének nem tud ellenállni. Akkor pedig szökni kell, nehogy apja ellenségei kezébe kerüljön, és megzsarolhassák… De ehhez segítség kell, ami érkezik is az új barátoktól, valamint egészen váratlan helyekről, sőt a titokzatos Abigéltől is, a szobortól, akiben a lányok töretlenül hisznek, hiszen mindig segít… Persze a mű végére lehull a lepel a titokról, hogy ki is rejtőzik a szoboralak mögött, és Gina nem hisz a szemének. De addig még sok-sok minden történik, a cselekmény bővelkedik drámai fordulatokban, ami az írónő stílusával együtt éppen elegendő ahhoz, hogy az ember alig vagy egyáltalán nem tudja letenni a könyvet. S végül a szeszélyes, akaratos, elkényeztetett gyereklány helyett egy komoly, felnőtt, bátor, megfontolt és felelősségteljes fiatal hölgy áll előttünk, akinek sikerül megmenekülnie a bajból, és apját is megmenti.

Az emberségről szól, mely háborús helyzetekben még fontosabb, egy még kialakulóban lévő személyiségnek pedig alapvető érték. Az Abigél ötvözi a lányregény, a történelmi regény, a krimi, a nevelési regény és a fejlődésregény műfaji elemeit, ettől egyedi és megismételhetetlen, meg persze attól, hogyha az ember egyszer elolvasta, örökre a szívébe költözött. Ez így van minden esetben, kérdezzék meg bármely hölgyet, aki olvasta. Én már többször megtettem, a filmet is sokszor láttam, és most megpróbálkozom majd a színpadi változattal is, és nagyon remélem, hogy jól oldják majd meg a feladatot, mert ez nagy kihívás, hiszen nagyon sokan ismerik az eredetit, vagy látták a filmet, és most már nincs köztünk a szerző, hogy dramatizálja a művet.

Ernest Cline: Ready Player One

Én ugyan az 1980-as években voltam gyerek, de az a popkulturális forradalom, amely a tengerentúlon nemzedékmeghatározó erővel bírt, hozzánk (felismerhető) nyomokban sem jutott el. Ugyanakkor az is tény, hogy ennek ellenére mégis olyasféle nosztalgiával tekintek és – feltételezem, korosztályom is – tekintünk arra a korszakra, mintha nálunk is egymást érték volna a képregények fantasztikus világai és hősei, a villámléptékű számítógépes fejlődés játékprogramjainak sztárjai vagy éppen a popcorn filmes és zenei vonulatok. Sokan oda vágyunk vissza passzívan, aki viszont nemcsak merengett és sóhajtozott, hanem aktívan univerzumot is kreált a tiszteletére: Ernest Cline-nak hívják.

Az amerikai szórakoztatóipar (fel)használó gyermekeként cseperedve többször nyert slam poetry-t, írt forgatókönyvet, majd 2011-ben science fiction-be oltott, a virtuális valóságot középpontba állító regényt fantáziált a 80-as évek popkultúrájának bemutatásához. A Ready Player One pedig akkora sláger lett világszerte, hogy 2018 márciusában kerül a mozikba a Steven Spielberg rendezte filmadaptációja. A történet egyszerre kézzelfogható és kézzel foghatatlan – hacsak nincs a közelünkben egy szemüvegként fejre illeszthető vizor és egy haptikus kesztyű. Wade Watts kettős személyiség, ám korántsem a pszichológiai értelemben, azazhogy… (Túlzottan is) átlagos gimnazista, aki 2044-ben, a szegénység és háborúk marta civilizációnak köszönhetően inkább létezik virtuálisan, mint hús-vér kamaszként. Ekkorra ugyanis emberek milliói tették át „aktivitásukat” az OASIS nevű, világméretű virtuális utópiába a valóság helyett, amelyhez csupán néhány felszerelési tárgy és internet szükséges, s máris helyváltoztatás nélkül dolgozhatunk, tanulhatunk, élhetünk perszonális kapcsolatokat.

Wade az OASIS világában Parzival néven van regisztrálva. Szokásos hétköznapi tevékenységeit aztán egy csapásra rúgja fel a szimuláció tervezőjének, James Halliday-nek halála: az idős, zseniális fejlesztő az „utolsó programozás jogán” kőkemény játékot bocsát a felhasználók részére. Aki először találja meg egy több szintből álló feladványsorozat elrejtett kincsét, megörökli a teljes OASIS tulajdonjogát. Ekkor aztán elszabadul a pokol, „hivatásos” és szabadúszó csoportok, valamint egyéni kalandorok millió (úgynevezett nyestek) erednek a rejtvények nyomába – olyan versenyfutás kezdődik, amelynek során minden eszköz megengedett. Szerencsére azonban Parzival sincs egyedül, virtuális barátaival hol összefogva, hol velük is versengve veti bele magát a szinte lehetetlen küzdelembe.

Ernest Cline regénye félelmetesen kidolgozott tisztelgés az egykor volt számítógépes játékok, kultstátuszba emelkedett filmek és zenék, valamint a képregénykultúra előtt. Varázslatos, döbbenetesen hatásos dramaturgiájú utazás, amely fizikailag ragadja meg az olvasót a grabancánál, és löki a pixelek félelmetesen fantáziadús világába. Ugyanakkor olyan brutális mértékű és direkt társadalomkritika is – mint az a sci-fi és fantasy műfajainál már szinte megszokott –, hogy a virtuális univerzum adja a másikat. Nincs vita, egyszerűen kihagyhatatlan!

Berente Erika (1. és 2.), Szabados Éva (3.), tmoni (4.), Szilvási Krisztián (5.)

A kép flickr gyűjteményéből származik, a szerzői jogtulajdonos a kép készítője. A felhasznált kép forráshelye a szerzői jogi feltételekkel és a szerző megnevezésével itt érhető el.