Placid atya (aki Olofsson Károly néven született 1916. december 23.) ősei svédek, egyikük egy különös véletlen folytán magyar földön történő átutazásakor lett beteg (XII. Károly svéd királlyal együtt haladt volna a Magyar Királyságon keresztül, felszökő láza nem csupán „vendégmarasztaló” volt, itteni letelepedéséhez vezetett). Bár felmenői evangélikusok voltak, Placid atya egy ismeretség folytán tért át a katolikus hitre.

Édesapja későn nősült (szemkárosodása részleges látótér-kieséshez vezetett), orvosai tanácsára felhagyott a tudományos kutatással, mely túlságosan igénybe vette volna a szemét, így középiskolai tanár lett. Az atya nővérét követően második gyermekként született, édesapja nagy szigorral egyengette (gyakran fizikailag is) az útját – végül mindkét testvér egyházi pályán horgonyzott le.

Nővére magánúton végezte iskolai tanulmányait, az órákon jelen volt öccse is, aki így sajátította el az ismereteket. Korkedvezménnyel vizsgázott mind az alap, mind pedig a középiskolai tananyagból, gimnáziumi osztályfőnöke mélyreható nyomot hagyott benne. Bencésként Pannonhalmára, majd Budapestre került, a háború után a szovjet hatóságok letartóztatták, derékba törve osztályfőnöki közösségépítő munkáját.

Teológiai doktorként sokszorosan megalázták, magyarországi szovjet börtönből a brjanszki erdei táborba került. Emlékezett egykori osztályfőnöke szellemi útravalójára, intellektuális „poggyászában” megőrződött a keresztény ima azon passzusa, hogy „legyen meg a Te akaratod”. Ez a hívők körében félreértelmezésekre ad lehetőséget, valódi jelentése a következő: mind a Földön, mind pedig a Mennyben üdvözülj. A kolostorban Isten akaratát a legfőbb elöljáró közvetíti, tehát ha engedelmeskedsz elöljáróidnak, Isten akaratának megfelelően élsz – hirdette Nursiai Szent Benedek Regulájában.

Az atya helyzetének látszólag az isteni akarattal ellentétes mivoltát úgy oldotta meg, hogy Isten oda „delegálta”, ahol most van, s a börtön áldozataiban kell a lelket tartania. A munkatáborban őt erdőirtásra rendelték ki. Ez a hármas típusú foglyoknak volt az osztályrésze. Az első kategória kén- vagy aranybánya termékeit aknázta ki, a negyedik kategória munkaterülete a gyár volt. Ahhoz, hogy elviselhetővé tegyék a fogságot, négy szabályt dolgoztak ki társaival:

1. Ne panaszkodj, a siránkozás semmit sem old meg!
2. Vedd észre az apró örömöket!
3. Éreztesd, hogy különb vagy az elnyomóknál!
4. Akinek kapaszkodója az Isten és az istenhit, felülkerekedik a nehézségeken.

Leleményes módon oldotta meg a misézést: takarodó után kerülhetett rá sor, a kellékekről (ostya helyett oplatka, kovásztalan kenyér, bor helyett szőlőlé) fogolytársainak csomagjai gondoskodtak. Sajátos „barter kereskedelmet” bonyolított le kenyér – káposztaleves csereakció formájában. Amikor világossá vált, hogy fizikai gyengesége nem teszi alkalmassá az erdőirtásra, belső munkára rendelték: papucsokat, harisnyákat kellett rongyból, háncsból készítenie. A normákkal sajnos nehezen boldogult, ezért bizony gyakran vacsoramegvonás lett a büntetése.

Különös szerencse folytán művésznek vélték, főnökének „portrékat” kellett készítenie. A főhadnagy lánya járványos gyermekbénulást kapott, számára apró játékokat csinált. Elérte, hogy a maguk módján megünnepeljék a karácsonyt, még „ünnepi eledelt” is varázsolt a kreativitása.

Tíz év kényszertartózkodás után jött el számára a szabadság pillanata. Az utolsó napokban is megmutatták, hogy talpig emberek: azért, hogy a helyi bútorgyár igazgatójának ne vesszen el a prémiuma, vállalták, hogy – bár nem lett volna kötelező – még hat napig dolgoznak.

Az atya kiváló humorérzékkel bírt, viszontagságai ellenére sem tartotta magát és társait mártírnak. Megérte még a vasmiséjét is, 2017. január 15-én szenderült örök nyugalomra. A film rendezője, Széll Péter személyesen jött el a Filmklub vetítésére, és beszélt a főszereplőről, valamint a mozgóképes portré megszületéséről. A Placid atya, aki megjárta a Gulágot nagyszerűen teljesíti be az atya hitvallását, mely szerint – az utókor okulásául – soha nem szabad feledésbe merülnie a történteknek, hogy ez a szörnyűség ne ismétlődhessen meg többé.

Csiszár Antal