Mesélted, mennyire megijedtél Olga szerepétől, mert az passzív, nem drámai, holott szerintem ez a cselekvésmentesség csupán látszólagosan, hiszen épp az általad játszott Olga az, aki nem sodródik a történésekkel, hanem tudatosan megy és kérdez.

Ez természetesen így van. Ám a filmben nem Mária és Olga jelenben lévő kapcsolatának boncolgatása van a fókuszban; annak íve mégiscsak Pogány Mária története, ami visszanyúlik a múltba. És ez cselekményét illetően látványosabb szituációk sorára épül, amikben színész szempontból könnyebben lehet kapaszkodókat találni. Természetesen drámai dolgok történnek Olgával is, ám a jelenetei nem tartalmaznak akkora széles érzelmi amplitúdókat. Ez egy olyan nő, aki már elfogadottan és jól működteti az életét, nem egy eleven traumában él. Ráadásul a film nem az ő traumáira kíváncsi. Persze Olga története is apró mozaikokból áll össze, ám azt, hogy hogyan és miért menekül el Olga az anyjától, a ’valami nem stimmel’ érzéstől, ami a labilitásának a forrása, hogyan lesz szerelmes, hogyan szakítja ki magát abból a kapcsolatból is, mind nem látjuk. Pedig ezek a motívumok is megérnének egy filmet.

Szakipari munkásként tekintesz saját szakmádra és magadra. Kollégáid szerint pedig elképesztő fegyelmezettség jellemez a munkában. Meghatározó volt mindebben, hogy apukád katonatiszt?

Ez előítélet a foglalkozásokkal szemben. Igen, így szoktuk mondani, hogy katonai szigor, ám az én apukám például ennek teljes ellentéte volt. Az ember nyilván hoz egy alaphabitust születésétől fogva, és ehhez jön földrajzi környezete, családi szociokörnyezete, tanulmányai, barátai, stb. hatása, mindez meghatározza, milyen utakon és hogyan mozog majd, hogyan nyúl egy-egy dologhoz, egy-egy munkához.

Mennyire nehezítette a szerepformálást, hogy Olga tulajdonképpen egy kapocs időben is, térben is – mindenhol otthon kell lennie a világban? Több nyelven kell például megszólalnod a filmben.

A nyelvi dolog mindenképp nehezítette, mert én nem beszélek nyelveket. Így nagyon sokat kellett tanulnom és gyakorolnom. Ám az, hogy Olga a ’világban’ magabiztosan mozog, az édesanyjával való kapcsolatában azonban ott búvik ez az érzelmi labilitás, remek kontrasztot tudott adni. Szintúgy kontrasztot jelentett pl. racionalitása édesanyja művészi hajlamával és mániáival szemben. Olga ügyvédként a világban biztos lábakon áll, ám a magánéletében sérülékeny és sebezhető.

Nagyon bírom az alakításaidban Jadvigától Linán (Rokonok) át a mostani Olgáig, hogy nemcsak ezt a sérülékenységet, sebezhetőséget mutatod meg, hanem meg mered mutatni ezeknek a figuráknak a nemszerethetőségét is. Tudnak igenis kibírhatatlanok, házsártosak lenni. És ez szerintem ritka.

A színházban is meg a filmben is arra tanítottak, és arra vagyok én is érzékeny, hogy az embernek lehetőleg minden felületét megmutassam. Mert nem csak ilyenek vagyunk vagy olyanok vagyunk, vagy szerethetők, nemszerethetők, hanem annál sokkal bonyolultabbak. Így bármelyik szerepben, amivel találkozom, főleg ha az gazdagon van megírva, mindig megpróbálom megkeresni a teljességet, hiszen mindannyian magunkban hordozzuk az univerzumot. Persze egy csomó minden meghatározza, hogy az ember mely domináns tulajdonságai mentén lépked előre az életben, de mindenből, magamból is és a szerepekből is mindig ki lehet bányászni mindent, így a nemszerethetőség tulajdonságát is. Ezért próbálom nagyon igazságosan és pontosan értelmezni a figurákat, és megérteni, mi motiválja: szorongás, gyávaság. Ha ugyanis valamit próbálunk megérteni, akkor már megtettük az elfogadás és szeretet felé vezető úton az első lépést.

Az Északi fény a trauma elfojtásáról és felszínre kerüléséről szól. Mészáros Márta állást is foglal filmjével: szerinte a felszínre kerülés mindenképp kell a megbékéléshez, a feloldozáshoz, és nemcsak az érintett fél számára, hanem környezete és a következő generációk számára is. Ám a titok napvilágra kerülése kárt is tud okozni. És a titok lehet a túlélésnek a záloga is. Érdemes mindenáron megbolygatni a múltat? Nem lehet, hogy olykor jobb azt jó mélyre elásni, és inkább a jövőre koncentrálni?

Mindig nagyon sok mindentől függ, hogy egy titkot hogyan és miért hordoz magával valaki akár a sírig. Egyébként szerintem nagyon sok titok kerül a sírba. Persze mindenki mást gondol titoknak, mindenkinek más fáj vagy mást szégyell, és más a motivációja is, hogy bizonyos dolgokat eltitkol. Lehet, számunkra könnyű és nevetséges dolog az, amin más egész életén át rágódik, és fordítva. Az azonban biztos, mindenki alkalmaz kis hazugságokat, kis öncsalásokat, kis titkokat és csúsztatásokat, hogy gyógyítsa saját lelkét, és túl tudjon lépni valamin, tovább tudjon élni. De persze vannak olyan traumák is, amin képtelenség túltennie magát az embernek, beakad a lemez, ahogy Máriának is. Az ő egész sorsát egy életre meghatározta, sőt, az utána következőkét is. És igenis vannak titkok, amiknek hordozása mérgezhet minket, környezetünket, anélkül, hogy ez tudatosulna. Ahhoz, hogy tovább tudjunk lépni az életben, fejlődni tudjunk, és ne rekedjünk meg, azt ki kell mondani, akármennyire is fáj. Így én is inkább Márta pártján állok, mert az én élettapasztalatom is. Ez az embernek olyan katarzist, megtisztulást és megkönnyebbülést okoz, ami után felszabadultabban tud tovább élni vagy épp meg tud halni. Ehhez persze erő és bátorság kell, esetleg mások segítsége.

Olgának valóban kell ez a bizonyosság ahhoz, hogy ki tudjon építeni majdan egy működőképes kapcsolatot? Neki is jobb lett attól, hogy megtudta Mária titkát?

Szerintem igen. A lehetőség mindenesetre már ott van benne és a katarzis is. A bizonyosság mindig jobb, mint a bizonytalanság. Márta mesélte, annak idején rengeteg interjút készített, mert érdekelte, az emberek hogyan viselkednek olyan történelmi szituációkban, amelyekben a világ kibillen a helyéről, és maguk is hogyan billennek ki saját emberi mivoltukból, vagy hogyan tudják azt fáklyaként őrizni. Olyanokkal is készített interjút, akik annak idején erőszakból születtek, és elmondta, akik előtt csupán véletlenül lepleződött le ez, azoknál mind közös nevező volt, hogy zsigerileg érezték, valami nem stimmel velük. És azt mondták, megkönnyebbülés volt, hogy egyszer csak megértették bizonytalanságaik, tétovaságaik, labilitásuk eredőjét, helyre került, és világossá vált sok minden. Azoknak viszont, akiknek már korán megmondták, arról számoltak be, hogy annak idején ez úgy fájt, majd belehaltak, ám utána sokkal erősebben és magabiztosabban meneteltek tovább az életben. Nehéz eldönteni, hogy mivel rombolunk és mivel gyógyítunk, ám ezekben az esetekben inkább gyógyít a titok felfedésével az ember.

Ha titkok napvilágra kerüléséről beszélünk, akkor jelen pillanatban megkerülhetetlen, hogy szóba ne hozzuk a színházi világot megrázó zaklatási ügyeket, amik mostanában borzolják a társadalomban a kedélyeket.

Ez nagyon nehéz, összetett és bonyolult probléma. Mindenkit érint, az egész társadalmat. És az egész magában a rendszerben gyökerezik. A gondom az egésszel csupán annyi, hogy most mindezt rettenetesen leszűkítik a színésztársadalomra, amit igen fájlalok. Nyilván erőszaknak helye nincs és nem is lehet, valamilyen módon ezekről beszélni kell, ám úgy, hogy a társadalom minden rétegére vonatkoztatva. Mert bizonyára valamennyien, orvostól a takarítónőig találkoztunk ezzel a problémával valamilyen formában. Csak nem mindenkinek tud egyforma erővel szólni a hangja. Ráadásul már el is billent kicsit ez az ügy, és megint csak arról van szó, hogy valami liberális-e vagy sem, jobboldali-e vagy sem. Ezt pedig kártékonynak érzem és mérgezőnek. Nem tudom, ez a lelepleződés most így tisztító erejű lesz-e, mert annyira meg van mételyezve az egész, és érezni, hogy próbálják eltolni egy másik platformra. Ez a történet ki van téve különböző céloknak és eszközöknek, ki épp mire használja fel. Nem tudom, lehet-e így most erről tisztán, értelmesen és szépen beszélni. Már így is annyira megosztott a társadalom, olyan morális és értékrendbeli csúszások vannak, és olyan ítélkezések, előítéletek, hogy nem tudom, képes-e a társadalom erről elfogultság mentesen, különböző hátsó szándékok nélkül beszélni. Amikor például ilyen címek jelennek meg: a balliberális kultúra kedvence. Miért van balliberális kultúra? Nem tudom, hogyan lehetne ebből kilábalni. Úgy mindenesetre semmiképpen, hogy csökkentjük a tankötelezettség korhatárát, mert annyira megváltozott az életünk struktúrája, hogy mindenképp tovább kellene tanulni és művelődni, kulturálódni, hogy ebből a sok szennyből és sokféle véleményből az ember Kispiripócson is tudja azt mondani valamire, hogy ez csacsiság. De ahhoz kell egyfajta kulturáltság, kell egyfajta műveltség, és kell, hogy az ember egy dolgot több szempontból is meg tudjon vizsgálni, nemcsak a szeretem-nem szeretem szempontjából. Képes legyen több helyre letenni a kameráját. Az, hogy egy nemzet, egy ország mentálisan hol tart, az ilyen kipattanó botrányok körüli kommentálásokból nagyon is tetten érhető. És tisztán látszódik sajnos, hogy mentálisan nagyon nagy baj van. Pedig már csak azért is fontos lenne beszélni ezekről a dolgokról, mert szerintem rengeteg előítélet él ez ügyben is a társadalomban. Polcz Alaine elmesélte nekem (mert volt úgy, hogy esetleg film készül Deák Kriszta rendezésével az Asszony a fronton című művéből), neki a legdöbbenetesebb élménye az volt, hogy naivan azt hitte, ha tesz egy vallomást, ölelő karokat fog majd utána találni. Ám nem talált ölelő karokat. Az az írói, értelmiségi réteg, amiben ő mozgott, és ami körülvette, zsigerből elutasította, hiszen a nő a hibás. Na, például ez is oka lehet, ki miért nem meséli el saját történetét, miért hordozza azt magában titokként. Beszélni kell róla, és főleg azért, hogy az emberek fejében egy kicsit tisztább legyen a kép. Legalább maga az előítélet szűnjön meg.

Mészáros Márta a női sorsok elmesélésének elkötelezettje. Te több női és férfi rendezővel is dolgoztál már. Szerinted mennyire létezik női film – férfi film, női narratíva – férfi narratíva?

Én nem látok túl nagy különbséget, mivel mindkét esetben az alap, hogy művészekről, alkotóemberekről beszélünk, akiket valami rettenetesen érdekel a világból, és a társadalom mélyén lévő mozgásokra érzékenyen reagálnak. Persze mondhatjuk azt, hogy ami Novák Eszternek fontos vagy Deák Krisztinának, Mészáros Mártának, az mind a női szem fókusza, ám ez nem csupaszítható le ilyen egyszerűen erre. Még akkor sem, ha Márta valóban mindig női témákhoz nyúl. Nyilván ez ad egy eleve elrendeltséget is, hogyan dolgozza fel témáját. Ám női rendező, férfi rendező a színészeivel együtt mindig a lényeget próbálja kutatni, egy dolgot több szempontból is megvizsgálni, és nem elfogultnak lenni a történet szereplőivel, hogy aztán tulajdonképpen a néző döntse el, mi az igazság. A mi dolgunk nem a véleményezés, hanem hogy a dolgokat mikroszkóp alatt megvizsgáljuk, és azt aztán a lehető legpontosabban felmutassuk.

Akár létezik női narratíva, akár nem, az viszont tény, hogy te női színész vagy, és így hangsúlyosabban meghatároz a kor, az, hogy mit jelentesz a vásznon, a színpadon, és nem utolsósorban milyen szerepeket tudsz eljátszani. Most voltál ötven (bár letagadhatsz vagy tízet), hogy viszonyulsz az idő múlásához?

Engem esztétikai szempontból nem zavar. Bár ehhez hozzátartozik kétségtelen, hogy szerencsés alkat vagyok, nincsenek nagy árkok a szemem alatt. De ha lenne, sem változtatnék rajta, mert ez nem igazán foglalkoztat. Maga az elmúlás ténye, az idő haladása viszont annál inkább; hogy mi dolga az embernek itt, azzal állandó kommunikatív viszonyban vagyok. Ráadásul, ha épp Törőcsik Marit nézem: az, hogy belül energia van, gondolat, sugárzás meg játékosság és frissesség, ad egy olyan kortalanságot az embernek, és valamiféle glóriát a feje fölé, ami rettenetesen szép, lenyűgöző és megrendítő. Persze piszok rossz, hogy múlik az idő, mert szeretek élni nagyon, és fogy. Akárhogy is, kevesebb van már vissza.

És színésznőként hogyan viszonyulsz hozzá? Hiszen a korral a szerepek jó része is kimegy alólad.

Igen, tény, hogy a 45-50 éves kortól egész a 60-65 éves korig egy színésznőnek nehezebb, aztán meg még nehezebb időszak. Rendre figyelmeztettek is minket, hogy a világirodalom nem tobzódik ezekben a szerepekben. Bár szerintem mára valamelyest – jó értelemben – lefoszlott az irodalomnak ez az ortodox tiszteletben tartása. Nagyon bátran nyúlnak művészek az irodalmi anyaghoz, és rengeteg élő kortárs anyag is születik, új anyagok, amik mindenképp szélesítik a skálát. És az is igaz, Európa öregszik, és tolódik ki az átlagéletkor, így nemsokára egy olyan nagy rétege lesz már középkorú vagy idősebb a nézőknek, hogy az igény is változni fog, talán fontos lesz, róluk szóljon, az ő problémáikról az est. Például hogyan lehet méltó életet élni 75 évesen, 80 évesen. A társadalom vagy a fiatalok mit gondolnak erről. Életbevágó kérdés az is, az idősek ki tudnak-e vagy akarnak-e valami energiát és figyelmet váltani a fiatalokból. Egyszóval nagyon sok téma van az öregkorról is.

Csak nem a jelenlegi színpadokon, filmekben…

Valóban, igen nehéz. De nekem nem szabad panaszkodnom, mert szerencsém van. Leszerződtem például Székesfehérvárra két éve.

Ezzel együtt is mindössze 6 szereped és csupán nyolc játékestéd van jelenleg…

Vidéki színháznak nehéz az élete, jól működő népszínháznak kell lennie, sokszínű repertoárral. S bár a régióból is érkeznek nézők, mégis kevesebben vannak, mint a fővárosban, ezért jóval kevesebb az előadásszám is, függetlenül a minőségtől. Csupán tizenkilencszer eljátszani Júliát nagy fájdalom. Mire belejön az ember, már vége is! Én a Radnótiban kezdtem, aztán a Székely Gábor vezette Újszínházban folytattam, majd az ő eltávolítása után inkább a szabadúszást választottam, ám ez is többnyire pesti munkákat jelentett. Ha kevésbé sikerült egy előadás, akkor is legalább ötvenszer el lehetett játszani. Később elkezdtem utazni Tatabányára, Kecskemétre, Kaposvárra, Szombathelyre. Aztán leszerződtem Fehérvárra, mert fontossá vált, hogy érezzem, tartozom valahová. Itt most jó nekem, gondolkodnak bennem, jó társulat van, jó csapatmunka.

Meglepett, hogy azt mondtad, a társulati tagság jelenti a tudatosabb pályaépítést. Miközben azt gondolná az ember, ha szabadúszó valaki, jobban meg tudja válogatni, mit és kikkel akar játszani, és mikre mond nemet. Többfele nyithat is, jobban maga irányíthatja, milyen irányba akar elmozdulni.

Igen, ez azonban csak a látszat, mert valójában egy szabadúszó igencsak ki van szolgáltatva. Bár jobban mozoghat, ám azért nagyon ritkán teremtődnek úgy dolgok, ami igazán a te választásod. Ráadásul a felkérések egymáshoz való viszonyában nincs akkora tervezettség és felelősség, mint amikor teljesen tudatosan gondolkodnak rólad évről évre. Az alkotók társulati tagként sokkal felelőségteljesebben gondolkodnak egymásról, szabadúszóként a szerepek csak véletlenszerűen találnak meg. És bizony, így voltak olyan feladatok is, amikről azt gondoltam, engem annyira már nem izgatnak, azokon egy kicsit már túl vagyok, és voltak olyanok is, amik viszont kicsit korán találtak meg.

Ám nemcsak területileg szakadtál ki (azzal hogy a vidéket választottad), hanem időben is, hiszen volt 8-10 év, amikor tudatosan nemigen szerepeltél. Mennyire tolerálja ezt a szakma? És mennyit veszít a színész a kondijából ilyen hosszú idő alatt? Vagy inkább felfrissíti az átmeneti kiszakadás?

Ez a szakma olyan, hogy könnyen elfelejtik az embert, ha nincs a porondon. Elfelejtik, mert mindig vannak újabb és újabb csodálatos művészek. Tehát aki ilyen lépéseket tesz, bevallva vagy bevallatlanul, az ne csodálkozzon, hogy ez történik vele. Az, hogy a hosszú pihenő hogyan hat, már alkat kérdése is; van, akinek a színészet drog, egyfolytában ezen akar élni, nem tud és nem is akar e nélkül lenni, valakinek meg szüksége van arra, hogy néha levegőt kapjon, kicsit kimenjen és távolságot tartson a szakmájától, hogy aztán újra tisztán láthasson rá. Nálam a kettő együtt működött. Telik az idő, az ember magához fűződő viszonya is folyamatosan változik és alakul. Változik az is, ahogy az ember elhelyezi magát a világban, az meg visszajelez rá. Nincsen végső igazság, mi szerint éljen az ember. A sorsommá válik, mikor mit választok, mikor gyávulok el, mikor érzem azt, hogy ez nekem nem megy, tehetségtelen vagyok, vagy mikor gondolom azt, hogy jó. Egyszóval ebben a kiszakadásban a saját személyiségfejlődésem van igazán benne.

Nemrég láttad egyben a filmet, és tudom, nem szeretsz szembesülni magaddal. Most mi volt az összbenyomásod, és hogyan értékelted saját alaktásodat benne?

Nagyon jó munka volt, és fantasztikus volt a stáb. Van néhány olyan munkám, amiről azt gondolom, abban a pillanatban, amit tudtam, ami fölgyűlt bennem az évek során, mind megmutattam és beletettem. Persze a szakmánknak egyfajta törvényszerűsége az elégedetlenség érzése, mert az hajtja előre az embert. Ám néha muszáj az elégedettség szigetén megpihenni egy kicsit, és azt mondani: én ennél többet most nem tudok, én megtettem mindent érte, akkor ez így most jó, rendben van. Aztán persze nemsokkal én magam rúgom el magamat erről a szigetről, és úszom tovább.

Annak ellenére, hogy rendszeresen és viszonylag sokat forgatsz, ritkán találnak meg ilyesféle nagy szerepek. Mennyire jársz például castingokra?

Ha hívnak, megyek. Magamtól azonban nem jelentkezem.

Ennél a szerepednél viszont nemhogy casting nem volt, de még próbafelvételt sem csinált veled Márta…

Egy lengyel színésznővel képzelte eredetileg Olgát, de amint kiderült, hogy a koprodukciós viszonyok megváltoztak, és magyar színésznek kell játszania, de hogy hogy jutottam eszébe, nem tudom, ám valóban próbafelvétel helyett egy beszélgetésre hívott csupán. Ez Mártának a bátorsága, hogy bár még nem dolgozott velem, mégis belevágott velem egy ilyen nagy munkába.

Nem felesleges egy ilyen pici országban, ahol mindenki ismeri a másikat, a casting?

A filmen nagyon-nagyon erősen működik, hogy arccal is mesél, hiszen a film a színházhoz képest szinte belemászik az emberi arcba, ami rengeteg információt hordoz. Így fontos kérdés, hogy az önmagában – és ez még független tehetségtől – tudja-e annak a karakternek a sorsát hordozni, amit a rendező elképzelt. És nagyon sokszor eltelnek évek úgy, hogy a rendező látott volna valakit, így bár ismeri, de tudnia kell, a jelenben épp mit jelent az arca. Így a legtöbb casting nem is arról szól, hogy tehetség szempontjából megfelelsz-e egy szerepnek vagy szituációnak, hanem hogy meg tudod-e jeleníteni annak a karakternek a sorsát azzal, ahogy a jelenben kinézel.

Ez a producerszemléletű filmfinanszírozási rendszer, amely meglehetősen megosztotta a szakmát, hogy érinti a színészeket? Gondolok arra, hogy kevesebb film készül, viszont jóval több pénz jut egy-egy filmre, így hosszabb az előkészítése, forgatókönyvfejlesztése.

Színészként is érzékelni, hogy a forgatókönyv előkészítésen, fejlesztésen nagyobb lett a hangsúly. Mindemellett én nem érzékelek különösebb különbséget, mert mégis a rendező gondolkodik a színészekben, és a rendező elsőbbsége ugyanúgy megmaradt. Én nem gondolom, hogy a produceri szemlélet a művészi részben is dominálna. A produceri világ fontossága valóban felerősödött, ám az rendben is van, amíg a művészi szabadságot meghagyják és tiszteletben tartják.

A férjed, Domokos László egy ismert teleregényben, a Barátok köztben vállalt szerepet. Ilyen opció nálad nem merült fel? Már csak azért is, mert az nemcsak szélesebb népszerűséget hoz, de bevonzza a többi munkát is.

Ráadásul olyan világban élünk, amelyben a hírnév fő érték, árucikk, és a színésznek is tőke. Nekem eddig nem adódott az életemben, hogy ilyen telenovellában részt vegyek. Valószínűleg a színházi munkáim sem igen tették lehetővé, hogy összeegyeztethető legyen ez a két dolog. Ám történetesen épp most vetíti az RTL televízió az Oltári csajok című telenovellát, ami száz részből áll, hetente öt rész megy majd le belőle kb. fél év alatt, és én a hatvanvalahanyadik epizódban fogok feltűnni egy epizódszállal, egy kicsi karakterszerepben. 10-15 részben leszek majd benne. A tévésorozatok nimbusza emelkedett a világban, mert azok egyre minőségibbek lettek. A szakma azonban nagyon sokáig elutasította és lenézte. Egy munkát különben sem az minősít soha, hogy milyen műfajban dolgozol. A munkádat az minősíti, hogy amit csinálsz, ahhoz milyen a viszonyod, és azt milyen színvonalon csinálod meg. Nyilván egy telenovellának megvannak a műfaji sajátosságai és korlátai, nem szabad összehasonlítani a Háború és békével. Most bele is kóstoltam, és megtapasztaltam, milyen elképesztő munka, és egyáltalán nem könnyű.

És a hivatást és az anyaságot összeegyeztetni mennyire nehéz?

Az ember életében sok minden fontos, sok mindent szeretne klasszul csinálni és megélni, ám néha ezek a dolgok szétfeszítik egymást, és lehetetlenség több nyársat a tűzben tartani. Nekem egy gyerekem van, és amikor ő lett, nagyon sok időt töltöttem vele; ösztönösen egy picit kihátráltam a szakmából, amit egyáltalán nem bánok, mert később már ezt az időt nem tudtam volna bepótolni, és mostanra látom és érzem is a pozitív következményeit. De kétségtelen, volt egy olyan időszaka az életemnek, amikor nagyon sok mindenre elkezdtem nemet mondani a gyerekemre hivatkozva még akkor is, amikor már nem igazán ő volt az oka, hanem mert egy kicsit elgyávultam, megy-e ez még nekem. Volt idő, amikor keseregtem is, hogy elfelejtettek. Ám egyszer csak megráztam magam, hogy hiszen én még mindig színész akarok lenni, és ekkor megpróbáltam valahogy visszaevickélni. Azért is szerződtem le Székesfehérvárra, ne egy légüres térben találjam magam. A fiam most már 15 éves lesz, így megint tudom a színészi életemre fektetni a hangsúlyt. Egyszóval valóban libikókajáték ez. De most egyáltalán nem panaszkodhatom – társulati tag vagyok, és azért eszébe jutok még embereknek. A most kijött Viszkisben is játszom, Pacskovszkynak is volt egy bemutatója (A tökéletes gyilkos), abban is játszottam egy picikét. Decembertől is fogok forgatni egy tévéfilmben 8-10 napot Vitézy Lászlóval. Tehát mindig van filmes munka is. Színházi munkám szintén van, Budapesten is játszom három színházban. Úgyhogy itt most engem jól tartanak, és úgy érzem, gondolkodnak bennem.

Marik Noémi
Forrás: filmkultura.hu