A Soproni Petőfi Színház, a mikházi Széllyes Sándor Csűrszínház és a Forrás Színház koprodukcióját Kovács Frigyes Jászai-díjas színművész rendezte. A Michael Ende művéből készült előadás a mesék világában, varázslók, állatfigurák között, szórakoztatva, ugyanakkor elgondolkodtatva beszél a környezetvédelemről, annak fontosságáról. Rávilágít a környezeti katasztrófák okozta veszélyekre, az ember felelősségére. A darab nyári bemutatója Mikházán volt.

A történet szerint két elvetemült varázsló – dr. Lidérczy Belzebub és nénikéje, Tyrannja Vampiria – igyekszik beváltani a gonosznak tett ígéretét, és ezer csapást zúdítani a világra. A fölöttébb káros páros kifürkészésére két esendő kémet küld házukba az Állatok Nagytanácsa: Maurizio di Maurót, a butácska, ám annál beképzeltebb kandúrt és Krakél Kareszt, a csapzott hollót, akit legalább nem lehet az orránál, pontosabban a csőrénél fogva vezetni. Vajon mire mennek ketten?

„Még soha nem rendeztem mesejátékot, és nagyon élvezem – mondta el Kovács Frigyes rendező. – Ezt úgy fogom fel, akár egy felnőtt színdarabot rendeznék. Itt is a karakterek igazságát keressük, és a viszonyok életszerűségét kutatjuk. A gyerekek számára könnyen befogadható a történet. Egyik oldalon a világot megrontó erőket látjuk, esetünkben ez két varázsló. Ellenfeleik a világot megmenteni igyekvők, egy macska és egy holló. Nagy szerencsénkre könnyen játszhatóak a szituációk, mert nagyon aranyos minikonfliktusok vannak a jó oldalán harcoló két állat között is, amely abból fakad, hogy a macskák és a madarak természetes ellenségek. Akadnak ellentétek a rossz oldalon állók között is, mert egyikük a pénzelője a világ megrontásának, a másikuk pedig az elvi kivitelezője. Ebből is kitűnik, hogy egészen mai meséről van szó. A környezetszennyezés, az emberiség ön- és bolygópusztító magatartásának a görbe tükre, amely arra figyelmeztet minket, hogy a természet a teremtményein keresztül előbb-utóbb visszahódítja azokat a területeket, amelyeket elvettünk tőle, és úgy reparálja saját magát, hogy észrevétlenül minket is megváltoztat. Ha kell, akkor pedig összefogásra sarkallja azokat a teremtményeket, akik amúgy nem biztos, hogy megértik egymást. Ezt meg kellene tanulnunk nekünk is!”

„Bár a soproni gyerekek eddig csak két mesében találkozhattak velem, de szerencsére jelentős múltam van a mesejátékok terén – árulta el Savanyu Gergely, azaz a darab macskája, Maurizio di Mauro. – Ugyanúgy kell gyerekeknek is játszani, mint a felnőtteknek, és közben mégis egy kicsit máshogy. Ők nagyon őszinte közönség. Ha unják, amit látnak, akkor bizony rosszalkodnak, beszélgetnek, ezért főleg az akciókra, gegekre kell helyezni a hangsúlyt, de a mondanivaló sem veszhet el. Ami viszont újdonság, hogy soha nem játszottam még macskát, sőt az életben is inkább kutyás vagyok. Az elmúlt időszakban úgy közlekedtem, hogy a macskák reakcióit figyeltem az utcán, ismerősöknél és az interneten fellelhető videókban is. Persze az is kérdés, amikor az ember állatot alakít, hogy adott esetben macskát kell-e játszani vagy egy embert, akinek olyan tulajdonságai vannak, mint egy macskának. Ez utóbbi áll közelebb hozzám, és ezt is kérik tőlünk. Remélhetőleg nagyon megszeretik majd a gyerekek ezeket a karaktereket, mert könnyen érthetőek a szándékaik, fergeteges a humoruk, tiszta a céljuk, és ami a legaranyosabb: akadnak hibáik, amelyektől igazán élők a karakterek. Gondolta volna bárki is, hogy egy macska és egy holló is lehet szuperhős? Külön erénye a műnek, hogy olyan mai problémát boncolgat, amiért nekünk – és azoknak a gyerekeknek is, akik a nézőink lesznek – sokat kell tennünk: egyetlen élőhelyünkért, a Földért.”

„Sokkal több emberi tulajdonsággal rendelkezik az általam játszott holló, mint ahogy azt egy hollóból elsőre kinéznénk – közölte Papp Attila, aki Krakél Karesz tollazatába bújik. – Elsősorban hatalmas színész, aztán nagyon nagy manipulátor. Ugyanakkor ezeket a tulajdonságait egy jó cél érdekében használja, hiszen szeretné megmenteni a pusztulástól a világot. Ezért még arra is képes, hogy szövetkezzen a természetes fő ellenségével, a macskával. A gyerekek ezt a fajta aranyos civódást nagyon szeretik majd, és az imént említett emberi tulajdonság miatt könnyen tudnak azonosulni a figurákkal. A színészi munkán túl egy másik nagy feladatot is kaptam a darab kapcsán: felkértek zeneszerzőnek. Szerencsére a dalszövegek játékossága és az előadás világa – vagyis az, hogy egy varázsló tanyáján játszódik a történet – megkönnyítette a dolgomat, ami a zenei világ megteremtését illeti. Az is jó, hogy a mesét egyfajta alkotótáborban készítjük, hiszen így a kollégák hangjára tudom írni a zenéket. Sajnos a hollók nem tudnak énekelni. Kár!”

„Meseelőadásban szeretek negatív főhőst játszani, izgalmas feladatnak gondolom – mondta el Molnár Anikó. – Tyrannja Vámpíria egy velejéig gonosz boszorka. Ezt a szerepet igazán kedvelem, mert a figura nagyszerű humorral is rendelkezik. A feladat viszont játék közben az, hogy ne engem, hanem a két pozitív főhőst, a Macskát és a Hollót szeressék meg a gyerekek. Ha ez sikerül, akkor jól csináltuk az előadást, amely nagyon aktuális üzenettel bír. Az állatok összefognak a környezetszennyezés ellen, amelyet egyébként a két negatív főhős, a boszorkány és a varázsló okoz. Egy igazán szerethető és tanulságos történetet mutat be a darab. Játékosan próbálja felhívni a legfiatalabbak figyelmét arra, hogy a pénz, a tudás és a hatalom mit sem ér, ha nincs hol élnünk, mert ezek hajszolása közben elpusztítjuk a bolygónkat.”

„Ami az eredeti regényt illeti, nagyon jól megírt és rendkívül mai – nyilatkozta Szélyes Ferenc, azaz Lidérczy Belzebub. – A színpadi adaptációja pedig ügyesen sűríti össze a történetet akkora időtartamra, hogy a gyerekeket lekösse, és követni tudják. Szerencsés szerep ez számomra, hiszen a színpadon szinte minden megengedett ennek az öreg, gonosz és kissé bohókás varázslónak. A negatív figura gyakran szimpatikus a nézőnek, ezért hálás a mesékben gonoszt alakítani. Alapvetően úgy szeretném eljátszani ezt a szerepet, hogy a gyerekek szeressenek, miközben egy gonosz emberről beszélünk. A végére ő is megjavul, és ha egy eleve antipatikus figurát játszanék, akkor a nézők a végén nem oldoznák föl a gonoszkodásai miatt. Tehát ki kell vívni menet közben a közönség minimális empátiáját. Az is igaz, hogy A pokoli puncspancsban a két pozitív főhős is nagyon hálás szerep. Ritka, amikor ennyire jól megalkotott karakterek sokasága fordul elő egy darabban.”

Varga Róbert
Forrás: Soproni Petőfi Színház