V. Kulcsár Ildikó a budapesti bölcsészkaron diplomázott, majd pszichopedagógiát tanult, néhány éve pedig megszerezte a családi mediátori képesítést. Dolgozott nevelési tanácsadóban, később gyermekvédelmi szakfelügyelőként, 1990-től a Nők Lapja munkatársa, és több mint tíz évig tanított a Bálint György Újságíró Akadémián. Újságírói munkásságáért megkapta a Magyar Köztársasági Érdemrend lovagkeresztjét.

Nagyon sok szerepzavarral lehet találkozni korunkban, ami próbára teszi az emberi kapcsolatokat. Hogyan látja például a férfi és női szerepek helyzetét a családokon belül?

E téma köré rendeződik új könyvem egy része. Önálló fejezet szól a férfiakról, nem véletlenül. A kérdésről legelőször az jut eszembe, hogy nemrégiben volt egy konferencia a Nagycsaládosok Országos Egyesületében, aminek műsorvezetője lehettem. A láthatatlan munka volt a fókuszban, amit az emberek otthon végeznek fizetség nélkül, hogy oda jó legyen belépni, hogy a gyerekeik jól érezzék magukat. Egy nagy felmérést végeztek a férfi-női munkamegosztásról, az eredmény hervasztó. De én mégis optimista vagyok, mert úgy látom, hogy van egy pozitív tendencia. Az y és z generáció apukái gyökeresen másként állnak a férfi szerephez, mint elődeik. Beszéltem olyan harmincas apukával, aki azért igyekszik kötetlenebb munkaidőben dolgozni, hogy részese lehessen annak, ahogyan a kislánya felcseperedik. A családon belül nagyon fontos az apa szerepe. És tényleg vannak reményteli jelek, a pedagógusok például azt mesélik, hogy egyre több apuka jár a szülői értekezletekre.
Persze a számok egyelőre botrányosak, a nők sokszorosan több láthatatlan munkát végeznek, mint a férfiak. Amikor valaki úgy dönt, hogy csak a családjának él, akkor tudomásul veszem az arányokat. De ha én ugyanannyit dolgozom, mint a férjem, akkor miféle beteges dolog az, hogy az ötszörösét produkáljam otthon. Nálunk például a férjem főz. Ő közgazdász, van egy cége, és azt mondja, hogy amikor főz, akkor minden gondjáról elfeledkezik. Mert akkor ő alkot. És mi ezt nagyra értékeljük a gyerekekkel, mindig vastapsot kap, amikor készít valami finomat. Boldogan adtam át neki ezt a terepet. Attól, hogy ő szeret főzni, nem válik köddé a diplomája, nem megy tönkre a cége, attól ő még okos férfi marad.

Mi a kulcsa annak a derűnek és öniróniának, amit olyan fontosnak tart a lelki egészséghez és harmóniához?

Úgy gondolom, hogy derű nélkül nem élhetünk. Nem hangos hahotázásra gondolok, mert arra semmi okunk, mert hatalmas a szegénység, rengeteg a válás, mert a „Ne félj, mesélj!” rovatomba érkező levelek kétharmada valamilyen lelki vagy fizikai nyomorúságról szól. De legalább egy parányi életörömöt minden körülmények között megpróbálhatunk megőrizni magunkban. Annak az örömét, hogy vagyok, és van a kedvesem, és vannak a gyermekeim. Például ma reggeli élményem, hogy az orchideám életre kelt. Már majdnem kidobtam, mert úgy tűnt, nem bírja tovább. De kaptam egy javaslatot, hogy hová tegyem a lakásban. És ma reggelre pici lila virágok jelentek meg rajta. Ez egy apróság, de a mai napom ettől lett mosolygós. Ha ezeket a nagyon kicsi szépségeket, örömöket nem vesszük észre, akkor valóban nem lehet kibírni a hétköznapokat. Ha erre nem törekszünk tudatosan, akkor azt a ránk mért 60-80 évet itt a földön, végig lehet vicsorogni, harcolni és szenvedni. Tőlünk függ, hogy megpróbálunk-e gyűlölködés és panaszkodás helyett valami szeretetet és melegséget teremteni magunk körül. Tehát a derű nagyon kell, és nagyon kell irónia és önirónia is. Hiszen örökké a topon létező kapcsolatok nincsenek, és időnként önmagunk elviseléséhez is humorra van szükség. Őszintén szólva mennyi hülyeséget tudunk csinálni négy diplomával vagy négy osztállyal, teljesen mindegy. Igen, tévedünk, melléfogunk, bántunk és bántanak.
Rengeteg helyzetben nem vagyunk százasak. Tudnom kell nevetni magamon, amikor már húsz perce keresem a lakáskulcsomat, pedig rohannom kellene. Vagy amikor a férjem hiábavaló kiselőadását hallgatom arról, hogy kapcsoljam le a lámpát a nappaliban. Ilyenkor össze lehetne alaposan veszni, de ehelyett lehet egy nagyot röhögni a végén. Azt az elnéző viszonyulást, amit a saját gyarlóságaink iránt tanúsítunk, ki kell terjeszteni a másik emberre is, aki nekünk fontos. Ez a túlélés egyik összetevője. Petrarca néhány sora pontosan lefedi mindazt, amit a magánéleti (és közéleti) tévedések, rémségek, fájdalmak kapcsán üzenni akarok:

„S ha nevetek vagy ajkamon kel ének,
teszem, mivel egyetlen menedék ez,
hogy elrejtsem szavát a szenvedésnek.”

Hatalmas az igény a derűre. Van egy estem, az „Egy korty derű”, amivel régóta járom az országot. Ennek az estnek semmilyen marketingje nincs, de így is csak egyharmadát tudom teljesíteni a meghívásoknak. Jártam már Torontóban, a Magyar Házban, Erdélyben, Felvidéken, Bécsben, Mosonmagyaróváron, Győrben, Miskolcon, Szegeden, számtalan faluban, községben, nagyvárosban. Ez nem az én nagyságomat bizonyítja, hanem a téma iránti hihetetlen igényt.

Évtizedek óta fogadja az olvasók leveleit. Van olyan történet ennek kapcsán, amit szívesen megosztana?

Két évvel ezelőtt Szűcs Andrea ismert családjogásszal és Zimányi Zsófival, a Rózsavölgyi Szalon tulajdonosával kitaláltuk, hogy megalapítjuk az Ádám-díjat. Nagyon népszerű, a jövő évire már most rengeteg a jelentkező. Nőnapkor adjuk át annak a három férfinak, akiket a saját párjuk ajánl. Sztereotípia, hogy minden nagy ember mögött áll egy nő. Ez alapján mi olyan férfiakat jutalmazunk, akik mindent elkövetnek azért, hogy a feleségük a saját tehetségét kibontakoztathassa. Ne kelljen belefulladnia a házimunkába, hanem lehessen neves képzőművész, énekesnő, bármi.
Volt egyszer egy drámai helyzetben lévő interjúalanyom a „Meghívom egy kávéra” rovatomban. A párja számára a verbális agresszió olyan természetes volt, mint a levegő. Ez három-négy éve történt. Aztán tavaly ősszel ugyanez a hölgy írt, hogy ugyanazt a férfit, akitől annyit szenvedett, most Ádám-díjra javasolja! Ugyanis közös vállalkozásba kezdtek, és kiderült, a hölgy sokkal tehetségesebb, mint a férje. Ő alkalmasabb az eladásra, a kommunikációra, míg a férfi inkább a háttérmunkákkal kezdett foglalkozni. Ekkor fedezte fel, mit ér a felesége? Lehet. Állítólag olyan szimbiózisban dolgoznak együtt – ez az időszak épp a cikkem megjelenése után kezdődött –, hogy ő ezért Ádám-díjra javasolta a párját. Ahogy leírta, mi mindent tett érte a férfi, én is azt mondom, valóban megérdemli az elismerést.

Milyen emlékei kapcsolódnak Győrhöz?

Mindig szívesen látogatok Győrbe, nagyon szeretem. Egyszer még szerelmes is voltam ott. Egyetemista koromban pedig azért jártam sokat arrafelé, mert a tanulmányaim mellett idegenvezetést vállaltam, csoportokat vittem a városba. Később interjút készítettem a Győri Balett igazgatójával, láttam az együttes próbáit is. Úgyhogy sok élmény köt oda, mert gyönyörű, élhető város, ahová boldogan megyek most is.

V. Kulcsár Ildikóval a XVII. Győri Könyvszalon 2. napján, november 18-án szombaton, 16 órakor találkozhatnak a Győri Nemzeti Színház Kisfaludy Termében, ahol a „Segítség, nyakunkon a családunk! (Szeretetiskola – kezdőknek és haladóknak)” című könyvéről lesz szó Ihász Anna közreműködésével. A program ingyenes belépőjeggyel látogatható, mely átvehető a program napján 10 órától az Információs pultnál.

Szabados Éva