Nagy számú közönség gyűlt össze az alkalomra, hogy érdeklődéssel kövesse nyomon a Hangraforgó együttes, azaz F. Sipos Bea és Faggyas László ötvenhatos emlékműsorát. A megzenésített versek mellett képkockák illusztrálták a forradalmi napok eseményeit: száguldó teherautók, hömpölygő tömeg, szétlőtt épületek, sebesültek, halottak, könnyek, temető, gyász – mindez része volt azoknak a késő őszi napoknak. Az 1956-os forradalom és szabadságharc fényes lapja a magyar történelemnek, az első rések egyike, mely a monolitnak hitt szovjet rendszer falán keletkezett.

A magyarok szabadságharca nemzetközi rokonszenv által övezett, ebben mindenképpen egyezik korábbi forradalmi, illetve független harci törekvéseink fogadtatásával. A külső segítség gyógyszer- és élelmiszer-szállítmányokban, vérkészítmények küldésében nyilvánult meg; külföldi riporterek hada lépte át az ideiglenesen nyitott határt, hogy első kézből tájékoztassa és helyes állásfoglalásra késztesse a nagyvilágot. Sajnos azonban (miként 1848-ban), ’56-ban sem kaptunk politikai támogatást, katonai segítséget az agresszor visszaverésére: a nagyhatalmi érdekek ezzel szemben álltak.

A forradalmi napokban, a kora kádári években, majd évtizedekkel később is születtek olyan költemények, melyekből az előadók válogattak. Köztük akadtak olyanok is, ahol maga a költő hangja szólalt meg, művét tolmácsolva. A zsarnok félelmetes ellensége a nyelv, mely a nemzeti identitás egyik fő ismérve, ezért igyekeznek adminisztratív eszközökkel gúzsba kötni, háttérbe szorítani, ezzel együtt a nemzeti szövet szálait eltépni. Nem véletlenül vallja a költő, hogy a „dalnál nincs jobb forradalmár”. A költemények szájról szájra terjedhetnek, búvópatakként vannak jelen, a köteteket bezúzni, a szerzőket elpusztítani képes hatalom a versek szellemét nem tudja a palackba visszakényszeríteni. Kölcsey méltán írja, hogy „haza, nemzet és nyelv, három egymástól válhatatlan dolog”.

A nyelv veszélyes fegyver, s van, aki fegyvertelen. „Ne hagyjátok a templomot s az iskolát” – figyelmeztet Reményik Sándor. Nyelvünket korábban a hosszú oszmán uralom sem tudta kiiktatni, vele nemzeti mivoltunkat eltörölni. Az esten Illyés Gyula, Buda Ferenc, Kiss Dénes, Kiss Tamás, Tollas Tibor, Faludy György, Sulyok Vince szólaltak meg egy-egy dal erejéig verseikkel, melynek során ismét érvényesült az előadók kitűnő énekhangja, dinamikussága, a költemények hangulatát hűen való érzékelőképessége, sokoldalú hangszertudása. Illyés Gyula költeménye egy hosszúra nyúlt alárendelő mondatban bontotta ki fokról fokra a zsarnokság természetét, rámutatva, hogy az önkény minden porcikádban, a gazdasági, társadalmi, kulturális élet valamennyi szegletében mételyként van jelen: rút lesz a szép, üröm az öröm, nem állja útját a hálószoba ajtaja, fala, mert lakóiban is jelen van, rabul eldeformálva formál gondolatot, eszmét, szerelmet, barátságot, ékként áll minden közé. Tamási Lajos Piros a vér a pesti utcán című költeménye gyilkos leleplezése a kommunisták mészárlásainak, egyben hitet tesz amellett, hogy a küzdelem nem volt hiábavaló. A pesti utcán kiontott vér felmosva is emlékként él tovább a nemzedékek láncolatában.

A történelemben ismétlődő módon a szerzők börtönt kockáztattak, gyakran szenvedtek hatalomellenes írásaik miatt. Batsányi Jánost A franciaországi változásokra című költeményéért, Verseghy Ferencet A marsziliai énekért ítélték börtönre. Kiss Dénes, Buda Ferenc is a „tolla” miatt lett börtöncellák lakója (előbbi fogolytársa egy költeményét elszavaló egyetemi hallgató lett). Kiss Dénes verse mintegy állásfoglalásra késztető felhívás: „velünk vagy ellenünk”, amikor a nemzet sorsa a tét, nincs harmadik út. Buda Ferenc a tizenöt és húszéves halottakról írt versével vált vörös posztóvá a hatalom szemében, s ez vádirathoz, bírói meghurcoltatáshoz vezetett, melynek végső stációja a börtön mélye lett, osztozva hazai és nemzetközi művészelődeinek sorsában. Számára az önként feladás sem jelentett mentsvárat. Haynau kijelentése, hogy „Nyugodt lelkiismerettel lövetek agyon százakat is”, újra a politikai hatalom módszere lett. Az ország mintegy „bebádogozott ablak” lett, a nép hermetikusan záródott el a nyugati eszmék, a nyugat világának életmódja előtt, csak vágyakban létezett az az egyetemes „világszabadság”-várás, melyről már Petőfi is álmodozott.

A kiontott vér azonban nem volt hiábavaló. Minden függetlenségi harcunk bukása – ha vargabetűvel is – a rezsimet jobb belátásra késztette. 1956 után igyekeztek a forradalom emlékét kitörölni, ellenforradalommá retusálni, mártírjait a nép ellensége színében beállítani, ezzel saját hatalmi létjogosultságukat legitimálni. Sokan emigrációba vonultak, a világ számos szegletébe vetette őket a sors; a menni vagy maradni, menekülni vagy a mártíromságot vállalni lelkiismereti gyötrődést váltott ki, és mindez költeményekben is kifejeződött. Faludy György vallotta, hogy 56-ot mintegy magával vitte új hazájába, testben távol, de lélekben otthon van, Sulyok Vince Jaj! című versében írja: a harcok elharcolhatatlanok maradtak, akárha Petőfi Európa csendes, újra csendes című versét hallanánk.

Azt, hogy az emlékek továbbéltek, nyugtalanította a hatalmat. Bombaként hathatott, hogy Nagy Gáspár verse (Öröknyár: elmúltam 9 éves) számon kéri a mártírok halálát és gyilkosaik megbüntetését. A folyóirat bezúzásával, szerkesztőgárda lecserélésével reagáló hatalom azonban már nem tudott kezdeményezőként fellépni, a költemény mintegy kezdete lett a hamarosan bekövetkező, változó időknek. Ma már új dalok zengnek, a „bebádogozott ablakokon” a bádog jelképes eltávolításával beözönlik a fény. S miként az ötvenhatos események kimenetele a kedvezőtlen nemzetközi koordináták eredője volt, úgy a kilencvenes évek átrajzolt Európája is így született – ezúttal kedvezőbb csillagállás alatt.

A Hangraforgó együttes előadásának képi eszköztári háttere is a hangulatot erősítette: az asztalon égő gyertya nemcsak az emlékezés, de a remény fényét is közvetítette.

Csiszár Antal