A napokban 80. születésnapját ünneplő művész (1937. október 1-jén született Nagykeszin) európai ismertségnek örül nemcsak művei, hanem az általa szerkesztett, az európai magyarság köreiben terjesztett és idén 20. születésnapját ünneplő népszerű Atelier c. művészeti folyóirat révén is.

A Kopócs Tibor tiszteletére összegyűlt barátokat, családtagokat, a művészetét szerető közönséget a múzeum részéről Bevilaqua Olga köszöntötte magyarul és szlovákul, majd Kátai Zoltán énekmondó adott műsort barátja tiszteletére. Szakolczay Lajos Széchenyi-díjas irodalomtörténész, művészetkritikus, művészeti író kiállításmegnyitó beszédében részletesen ismertette a művész munkásságát, s elemezte a kiállított műveket az alábbiak szerint:

„Nyolcvan év nagy súly, főképpen annak, aki – a föloldozást várva vagy az életmű mérlegre tevését? – szembe akar nézni önmagával. Akár így van, akár úgy, az ünnepi gesztus elkerülhetetlen. Elkerülhetetlen, hiszen nem akármilyen évtizedeket élt meg a felvidéki (szlovákiai) magyar piktúra jelese, Kopócs Tibor művészként is. Ne feledkezzünk meg a színházaknál eltöltött évekről (díszlettervezés), valamint a közösséget mozgató, munkára, önbecsülésre sarkalló közemberről se. Ám most itt nem az életpálya, a felvidéki értelmiségi sors, a szolgálatban eltöltött évtizedek állomásairól és eredményeiről kell szólnunk – arra még nyilván lesz alkalom –, hanem a nyolcvanéves festőművész szellemi, szépészeti, önmegvalósító kalandjáról, amelyet művei méltón reprezentálnak.

Az alkotó hol elmerül a mítoszi, jobbára a magyarság ősi szokásvilágát idéző rengetegben (Csallóközi Ikarosz – 1987, olaj; A Ló – Bulcsú Horka emlékére – 2014, akril), hol komáromi Hamletként, kezében koponyával mereng az idő múlásán (Szemben önmagammal – 2017, ceruza, akril). Már a görögségből, nem beszélve az itáliai reneszánszról, a nő szépségét idelopva, hogy a viharzónában is feszített legyen ez a nem akármilyen, a lélek erejét tudatosító vitorla, s nemkülönben a formát és a színélményt, a káprázat égi és földi útjait magyarság-élményként (is) megélve.

Nyolcvan mű – negyven festmény, húsz tűzzománc alkotás és ugyancsak húsz grafika – bőven elég arra, jóllehet csak karakteres mustra az évtizedek palettájáról, hogy lássuk eme tudatosan építkező pálya (képzőművészeti látásmód, megannyi technikai variációt és műfajt kipróbáló elevenség) összes értékét. A műveltségélmény fokról fokra való gyarapodását, amely a képteremtés szellemi dinamikája lesz, a modern irányzatok (ne botránkozzunk meg, akár Picasso) szédítő, ugyanakkor az egyéni kifejező móddal társuló hatását, s nem utolsósorban a történelmi (Rekviem – Lelőttek egy huszárt, 2013, akril), a néprajzi (Busó I.-II. – 1999, tűzzománc; Farsang – 1986, színes linó), de még a szakrális köröket is (Égi lovag – Szent László király emlékére – 2015, akril; Csallóközi Golgota – 1996; Mária gyermekkel – 2000, János evangélista – 2005, mindhárom tűzzománc) idevonó jelképerejű tágasságot.

Kopócs Tibor, tagadhatatlan, a figuralitás, az alakrajzban megbúvó jellem megszállottja. Kitűnő, bravúrt bravúrra halmozó rajztudása – Angyalok bukása II. (1968, tus, tollrajz); A Mű (1973, litográfia); Szoborparkőr (1988, színes cinkkarc); Hamletiáda (1988, cinkkarc); Szarvassáválás (2004, színes linóleummetszet) – olyan alap, amelyen az ikonikus ünnepség vagy valaminő szentség (A megkoronázott Ember – 1991, színes cinkkarc) képvilága éppúgy megáll, mint a nem kevés humorral megáldott, a harlekini bölcsességet cirkuszi gesztussal vegyítő táblák megannyi látomása (Szegény Salvador sorsa beteljesedett – 2010, olaj; A hattyú – 2008, akril; Panoptikum – 1996, tűzzománc).

Szó se róla, kedveli és tiszteli a nagy, klasszikus vagy éppen azzá növő elődöket, de az előttük való főhajtásban – lélekvidámító gesztussal – mindig ott van, hol az alakutánzó lelkesültségben, hol az ámulatra késztető világ némely elemének kiemelésében egy cseppnyi keserű. Nem méregként, de egy új (mai) látásmód közvetítőjeként, hiszen a groteszkbe font „töviskorona” mindig az utánozhatatlan életmű kvalitásait (képszerkezetét, gondolatvilágát, unikum voltát) visszhangozza.

Hogy a művészünket a nagy különc, Salvador Dali elegáns, a szürreális mozzanatokat véghetlen kacajjal vegyítő ecsetkezelése, alakfölfogása megérintette-e (bizonnyal igen), pontosan nem tudhatni – a kalitkába zárt bohóc alakja (föntebb említett vászon) mellett legalább is erre utal a különféle pózokban tetszelgő női testek kéjt sugalló virtuóz harsánysága (Ernyő alatt – 1988, olaj; Elöl-hátul – 1999, akril, olaj; Karnevál – 2002, akril; Műterem promóció – 2010, akril; Szirén exportra II.-III. – 1985, akril) –, de az világosan látszik, hogy a kitárulkozás bősége nagyon is a szívéig ért.

A magyarból franciává lett piktor Carravaggio-vonzalma, az árnyék-sötét veremből kiugró ön-azonos portrék hangsúlyozásával (Csernus Tibor festőművész tiszteletére – 2007, akril), számára éppúgy ihletserkentő ajándék, mint a lőcsei templom faoltárát faragó zseninek egy furcsán égbe nyúló-terpeszkedő képpel való megidézése (Utolsó vacsora – Hommage a Lőcsei Pál mester – 2000, tűzzománc). Nem véletlen, hogy ezzel az organikust (lásd a képkereten kívül növekvőt) kozmikussá emelő ábrázolással a szakrális körök sugallata nőttön-nő.

A Munkácsy Mihály apokrif (2006-2007, olaj) is attól kapta báját, hogy a fókuszban lévő megfeszített Krisztuson kívül a zseniális trilógiát festő művész egész alakos figurája is ott van, sőt egy nézelődő kisfiú is. Lehet-e a jelöletlen emlékezőnek, magának a komáromi piktornak súlya? Bizony lehet, hiszen az egy szál rózsát nyújtó (a térbe bekéredzkedő) kéz jelképezi mindazt az örök hálát, ami klasszikusunkat megilleti.

A föntiekben a képkomponálás invencióit említvén, Kopócs ősökhöz való viszonyáról is szóltam. Arról a csodálatos, a műveltség katedrálisaira új és új tornyokat emelő szellemi készültségről, amely biblikus jelképekben burkolódzván, szinte a kódexek rajzolóira emlékeztető miniátori türelemmel rajzolja meg az őt fölnevelő kishaza, a Felvidék és az óarany változatait megélő magyarság – szétszórattatásában a Kárpát-medencei hont más földrészekig tágító „kis-nagy” haza – ügyes-bajos dolgait, ünnepeit és hétköznapjait. Ezáltal Csallóköz, a magával hordott, létében leledző igazságfaktorral (csak a Benes-dekrétumokat tudnánk feledni) csaknem egyetemes rangot kapva, a világ része lesz; benne dörömböl mindaz, ami művész és nem művész óhaját (autonómia!) a „Rendező Elme” felé közvetíti.

Kopócs Tibor érzéki kitekintése, európaiságunkat Európává emelő sugallata – a szépség nem ismer határokat – áttör minden gátat. Az ősiségből, a már említett múltunkból és a valóság töredékességét egésszé formáló mítoszi létünkből úgy építkezik, hogy láttatni engedi azt az elemi erejű szépség-robbanást (újra csak a reneszánsz fényét ideemelő villódzással), amelyben a jelképek ereje egyúttal létünk bizonysága.

Harmonikus életteret jövendöl valódivá emelkedő meseigazságokkal, s van mersze az elomló édességet úgy megfesteni (Októberi párák – A tökéletes giccs!, 2012-2015, akril), hogy túlpörögve a színben tobzódó játékosságon, a néző figyelmét, akinek tetszhet ez a mézízű „valóság”, az örök darabok szerkezeti szépségére, gondolati tartalmára irányítsa.

Se szeri, se száma azon műveknek, amelyeken a figurákban leledző szépségfaktor a térosztás eleganciájával létfeszültséget megszüntető gyógyszer. Ilyen grafika – Kopócs nem akármilyen indulással dicsekedhet – a körkörösen vibráló Ego sum (1968, tollrajz). S hozzá hasonló, csaknem érzéki hatású az 1986-os színes linó, a Dal a szülőföldről, az ismert mítoszt figurákkal s rejtelemhálóval növelő Európa Elrablása – Evokáció Pablo Picasso (2004, színes linó), a Próféta látomása című tűzzománc (2008), s nem utolsósorban a bibliai eseményből profán tablóvá alakuló Utolsó vacsora – Berneceapáti alkotótelep (2011, tollrajz).

Ne feledjük, a mítoszi létvarázslat, a szépséges nők és asszonyi testek Paradicsomában, több előzmény mellett, a Tűnődés önarcképpel (1998, olaj) című művel indult, s bár időleges zárásként – pontosabban a folyamat folytatásaként – idevehetjük a tárlat homlokára emelt Szemben önmagunkkal gondolkodói attitűdjét is, ezzel még nem ér véget. A jó és a rossz éppúgy meghatározza életünket, mint ahogyan a fény-árnyék sugallatos tonnái hatással vannak a komáromi festő vásznaira. Nem lehet eleget nézni a festői mód megszerkesztett 2005-ös olaj-vászon Önarckép (Fényben – árnyékban) vallomásos térképét. A bűnmegvallás nehéz terep, de onnan – az alagút sötétjéből – csak a világosságra lehet jutni.”

A megnyitó közönsége hosszasan ünnepelte a művészt, csodálta alkotásait.

A kiállítás 2017. november 11-ig tekinthető meg a Csallóközi Múzeumban.

Molnár György
a művész barátja, az Atelier egyik magyarországi szerkesztője, a GYAK tagja

Fotógaléria: Szemben önmagammal – Kopócs Tibor kiállítása a dunaszerdahelyi Csallóközi Múzeumban

75 kép