Magyarország tekintélyes gárdával készült az ötkarikás megmérettetésre, de a történelem csaknem keresztezte a részvételt. Szerencsére azonban nem következett be a sportolók álmainak szertefoszlása. A 2004-ben készült dokumentumfilm – amely október 19-én a győri könyvtár Kisfaludy Károly Könyvtárának ünnepi Filmklubjában került levetítésre – részletesen követi nyomon a sportolók utolsó, a forradalomba sodródó Magyarországon töltött napjait elindulásuk előtt, az elutazás és Ausztráliába érkezés vargabetűit, a sporteseményeket a (sajnos nem teljes létszámban történő) hazatérést.

Már a kiutazó sportolók kiértesítése arról, hogy hol lesz a gyülekező, is nehézségekbe ütközött. A színhelyről rádió útján kaptak értesítést, de problémás volt eljutni a Gellért szállodába. A sportvezetők kalandos úton szerezték be az angol követségről a sportolók útleveleit, és nem is kapott mindenki. Erkölcsi dilemmát okozott a hazáért érzett felelősség (a hazának szüksége van fiaira ezekben a válságos napokban), de ők a világverseny mellett döntöttek. A sportolói formaruhák is csak részben készültek el, s ez némi eklekticitást kölcsönzött a csapat külsejének.

Természetesen gond volt az utazással is: egy francia légitársaságtól rendelték meg a szállítást, a megszabott ár százötvenezer dollárra rúgott. Mivel Magyarország fővárosában ekkor a pesti slágerek helyett golyók fütyülése hallatszott, kísérő szólamként tankdübörgéssel, a francia gép nem kockáztatta a ferihegyi landolást, Prágát választotta leszállási helyéül. Odáig pedig, mivel a vonatközlekedés leállt, maradt a busz. A nagypolitikának is köszönhető, hogy a csehek Prágától tisztes távolságra helyezték el a csapatot, de a magyarok melletti szolidaritásnak így sem tudtak gátat vetni. Diplomáciai lépésre volt szükség ahhoz, hogy az utazás költségfedezetét előteremtsék. A követségek sorra elzárkóztak, ám a cseh külügyminiszter garancialevele megmentette a helyzetet – az utolsó akadály is elhárult a felszállás előtt. Ma már elképzelhetetlenül hosszúra (hat nap) nyúlt az utazás. Nem volt repülőgépi váltószemélyzet, a korbeli gépmadarak üzemanyag-töltési potenciálja nem tette lehetővé a mára jellemző hosszú, egyhuzamban történő üzemelést. A tengerentúlra végül aztán a kint élő magyar kolónia lelkes ünneplése közepette érkezett meg a csapat.

A melbourne-i olimpia 1956. november 22-től december 8-ig tartott. A dokumentumfilm vázát korhű dokumentumok és egykori sportolók elbeszélései alkották, melyek során belepillanthattunk a versenyekbe, együtt örülhettünk a dobogón érmet átvevő sportolókkal. Fiaink és lányaink rendkívül feszült idegállapotban versenyeztek, a küzdelmek idején szigorú feladat- és célkoncentráció jellemezte őket, miközben otthonról lassan ellentmondásos hírek érkeztek. Kettős drukk szorításában teltek a napok: egyik oldalon a versenyarénákban a pást, a másikon a szeretteikért való aggódás állt. Minden elismerésre rászolgálnak azonban, mert végül kilenc aranyéremmel a tarsolyukban tértek haza.

A sportolók közötti barátságot sajnos beárnyékolta a Szovjetunió fegyveres beavatkozása, forradalmunk eltiprása. Sportolóink közül voltak, akik a szovjet csapat tagjaival nem fogtak kezet, s a film kapcsán vallottak arról, hogy a mezükön lévő CCCP felirat negatív érzelmeket indukált náluk. A magyar-szovjet vízilabda magyar győzelme sajátosan született, a végig pontveszteség nélküli ellenfeleit legyőző csapatunk magabiztosan menetelt a döntő felé. Elődöntőt játszottunk a szovjetekkel. Néhány perccel a meccs vége előtt, négy nullás vezetésünkkor Zádor Ervint az ellenfél részéről durva fizikai atrocitás ért, játékosunk véresen úszott ki a medencéből. A hatezres nézőtéren nyolcezres számban összezsúfolódott közönség gyakorlatilag egésze nekünk drukkolt, így elszabadultak az indulatok, a meccs félbeszakadt, s megkaptuk a pontokat. Elégtételt érezhettünk, hogy „visszavágtunk” a pesti fegyveres mészárlásokért, az uszodában másféle erőviszonyok érvényesültek, Dávid legyőzte Góliátot. A döntőben végül, heroikus küzdelemben, kettő az egy arányban kerekedtünk a jugoszlávok fölé. Egy amerikai társaság az olimpiát követően háromhavi amerikai körutat ajánlott a csapatnak, ezt a vezetőség elutasította, így elmaradt a kollektív utazás.

Sportolóink egy része nem tért haza, a szakvezetőség senkit nem késztetett hazatérésre. Akik mégis visszajöttek, családjukra való tekintettel (kiskorú gyermek, eltartásra szoruló szülő) mondtak le a kinti jobb életről. Olyan rémhír terjedt például, hogy a kisgyerekeket kiviszik az oroszok az országból, de olyan is volt, aki biztos egzisztenciát ígérő orvosi állást utasított vissza. A hazaérkezőket a Nyugati pályaudvaron lelkes, ünneplő közönség várta, családtagok borultak egymás nyakába – kivéve azokat, akik szeretteik távolmaradásával szembesültek. Egy résztvevő úgy fogalmazott: eddig az olimpiai versenyek helyszínére mindig örömmel utaztak és boldogan, esetleg medáliákkal gazdagodva léptek ismét hazai földre, az ötvenhatos olimpiát szomorú kiutazás és szomorú érkezés jellemezte. Minden sikert és minden viszontlátás örömét elhomályosították a hazai történések: egy új fejezet vette kezdetét Magyarhonban, mely 1989-ig tartott.

A filmen túl megjegyzésre szorul, hogy sajnos sportolóink számára nem ez volt az utolsó negatív esemény a világjátékokon, gondoljunk a Los Angelesben 1984-ben megrendezett olimpiáról való kényszerű távolmaradásunkra, vagy az olimpiai eszmét megcsúfoló 1972-es müncheni eseményekre. Melbourne-ben nagyon szép gesztus volt egy kínai sportoló kezdeményezése, hogy az addigi szokásoktól eltérően a záróünnepségen ne csapatonként, hanem mintegy összekeveredve vonuljanak fel a sportolók, demonstrálva a játékok igazi eszméjét.

Az ötvenhatos nyilatkozó sportolók, sportvezetők, csapatorvos, de a stáb minden tagja elmondhatja, hogy történelmi emberformáló idők közepette gyarapította a Magyar Népköztársaság hírnevét, felejthetetlen élményekkel gazdagon térhettek haza, s egyben szembesülhettek a „vasfüggönyön túli világ” szolidaritásával.

Csiszár Antal