Már a családból hozta a színházi gyökereket, hiszen édesapja, Dayka János a Nagyváradi Színház balettmestere volt. Sajnos hamar kiderült, hogy nem bírja a családfő felelősségével járó kötöttségeket, ezért a kis Margitka és tizenkét testvére nevelésének gondja mindenestül az édesanyára, Elek Veronikára maradt.

„Elmondhatom, hogy szinte apa nélkül nőttünk fel. Gyerekkori benyomásaim végletességéhez hozzátartozik, hogy apám éppen ellentéte volt anyámnak. Igen jóképű, elegáns, széptevéshez szokott ember volt, vonzódtak hozzá a nők. Hamar hozzá kellett szoknunk, hogy csak hébe-hóba jár haza, s mint valami előkelő idegen szemléli tulajdon gyerekeinek siserehadát. Mégsem tudtam neheztelni rá. Érdekes jelenségnek tartottam a maga módján. Elhivatott művészléleknek. Rokonszenvesen csapongó bohémnak...
...Minden gond, baj, keserűség egyedül anyám nyakába szakadt. Azt ne higgyék azonban, hogy benne nem lakozott művészi ihletettség. Gyönyörű népmesei fantáziája volt, miközben esténként sikált, csutakolt minket, véget nem érő, ’folytatásos’ meséket talált ki, csakhogy ellenkezés nélkül tűrjük a tortúrát. Anyám meséi még ma is sokszor eszembe jutnak, örömömben, bánatomban végigkísérik az életem.”

Az első világháború idején a kis Dajkának rikkancskodnia kellett a nagyváradi Bémer téren, hogy hozzájáruljon a szűkös családi jövedelmekhez. Hétéves ekkor. Elmondása szerint a kávéház világa kárpótolta, ahol olyan nagyságokkal barátkozhatott, mint a Csucsáról időnként „beszabaduló” Ady Endre. Miközben az elemi iskolát a fekete (Benedek-rendi) apácáknál végzi, folytatja az újságáruskodást, tulajdonképpen egészen a komolyabb színházi pályafutása kezdetéig.

Ez a munka élet-iskola volt számára, nagy emberismeretre tett szert, és a kávéházban hallotta először Marcel Proust és Henri Bergson nevét. Az ottani pártfogók barátsága révén pedig, Hegedűsék boltjában, el is olvashatta ezeket, más fontos könyvekkel együtt. Az inspirációk hatására magánúton megtanult franciául.

Kilencévesen már a színpadon játszik, egy liftesfiú volt az első szerepe. Kamaszlányként Kolozsváron Hetényi Dömény Elemér színiiskolájában tanulta a mesterséget. Első felnőtt szerződését 17 évesen kapta Kolozsvárott 1924-ben. 1927-ben a miskolci színházhoz hívták, innen 1928-ban Szegedre, majd 1929-ben Budapestre, a Vígszínházhoz került. 1933-tól nem tartozott állandó társulathoz, fellépett többek között a Nemzeti Színházban, a Belvárosi és a Pesti Magyar Színházban. A hetvenes években a Madách Színházban szerepelt, és sokat filmezett. Élete utolsó éveiben Nemes Nagy Ágnes Bors nénijeként szórakoztatta a gyerekeket.

Naiva szerepekkel kezdte pályáját, gyakran játszott zenés játékokban szubrettként, később inkább drámai hősnő, majd az anyaszínésznő szerepét alakította. Nagy hatású, sokoldalú színészetében a tragikai és komikusi elemek is hitelesek voltak, ezért kapta, félig-meddig tréfából, a „tragikomika” címet. Vezető egyénisége lett a magyar filmművészetnek is, a filmszalagok őrzik az emlékezetes pillanatokat. Feledhetetlen, mint a Liliomfi Camillája vagy a Szindbád Majmunkája.

Szenvedélyes természet volt, ez a művészetében is megnyilvánult. Azt mondják, hogy sosem tett lakatot a szájára. Még a legnehezebb időkben, 1949 és 1956 között sem. Darvas Iván mesélte: „Egyszer a Madách Színházban egy sematikus propagandadarabot próbáltunk. Hazug, papírmasé figurákból összetákolt fércmű volt. Margit sokáig nyelt és puffogott, de aztán eljött a pillanat, amikor nem bírta tovább és kirobbant, hogy miért kell nekünk ilyen ócska darabbal bajlódnunk. Moszkvából jött igazgatónője volt akkor a színháznak, aki rossz néven vette Margit megjegyzését, és hangot is adott ennek. Mire Margit egetverően káromkodni kezdett, az igazgatónőt pedig visszaküldte oda, ahonnan jött, vagyis a béketábor fővárosába. Véget ért a próba, és mindenki azt hitte, az államvédelmi hatóság emberei azonnal elviszik őt, mert ekkora botrányt nem lehet megúszni, ebből politikai ügyet kreálnak. Szerencsére nem ez történt, a főrendezőnek, Pártos Gézának köszönhetően csak fegyelmit kapott... Margit egyébként nem is volt jó az ilyen sematikus darabokban. Ha egy mű rossz volt, rajta ezt azonnal látni lehetett. Ő képtelen volt a hazugságokra. Ő csak az emberből gyúrt figurákat szerette.”

Mint Tótné és Orbánné, mindkettő Örkény István tollából született, vagy az utolsó nagy szerep, Csiky Gergely Nagymamája, csupa legendássá vált alakítás.

„Az én számomra nincs más lehetőség, én csakis úgy tudok játszani, ha szerepem minden mozzanatát szívvel-lélekkel átélem. Fiatalkoromban annyira ösztönös voltam, valósággal eszméletlenül játszottam, olykor még azt se tudtam, hogyan is fejeztem be az első felvonást. Régi módszerem szerint a rendelkező próbára teljes szövegtudással jelentem meg, de jó sokáig csupán szürkén mormoltam a szavakat, mindaddig, amíg a szerepem véremmé nem vált, s csak azután vetettem bele magamat teljes szenvedéllyel az alakításba. Volt rendező, aki ezt kifogásolta, és akkor én az ő tanácsára az ellenkező módszerrel kísérleteztem, rögtön belelendültem, kezdeti sebességgel igyekeztem birtokba venni a szerep lelkét-gondolatát, majd a főpróbáig lassan-lassan lefaragtam a magam túlzottra méretezett lobogásából. Egy ideig így kísérleteztem, próbálkoztam, de aztán rájöttem arra, ez nem én vagyok, ez nem az én igazi lényem, és visszatértem eredeti elképzelésemhez. Persze tudom, a módszerek különfélék, de nem jó, ha kibújunk a bőrünkből, és mások akarunk lenni, mint amilyenek vagyunk. Egyébként én csak az együttes munkában hiszek, a színház társasjáték, s egy disszonáns hang, egy rossz gondolat mindent fölborít.”

Annak idején Kosztolányi és Móricz is egybehangzóan azt írta róla: minden lélegzetvétele élet. Pályatársai is elismerték.

„Korunkban, amikor egyre kevesebben merik megteremteni s vállalni önálló életüket, Dajka Margit e téren is a kivételesek közé tartozott. Hozzáférhetetlen és megmásíthatatlan maradt lelkében, s megőrizte magában az emberi nagyság emlékeit. Ösztönösen is tudta, hogy a valóság nemcsak szeretet híján, de erkölcsi értékek híján is a semmibe hullik, mintha a sírba hullna” – írta Csoóri Sándor.

Talán nem véletlen, hogy Latinovits Zoltánt is ő őrizte szívében legtovább. Együttérzésével ítéletet mondott a fiatal pályatárs üldözői fölött, s a világ fölött is, amelyben élünk.

Dajka Margit mind a színpadon, mind az életben magas hőfokon égett. Az igazi, élete végéig tartó szerelem a legsúlyosabb időkben, a II. világháborúban talált rá. Kiss Manyival és egy kolozsvári színésszel, Andrási Mártonnal járták a frontot, hogy a hazától messze került katonák nyomasztó életébe egy kis fényt vigyenek. Jány Gusztáv hadseregparancsnok Lajtos Árpád tisztre bízta, hogy gondoskodjék a frontszínház színészeiről. Margit és Árpád azonnal egymásba szerettek. Ám 1943 januárjában hazaküldték a művészeket. A zivataros történelmi időkben egyetlen egyszer tudtak találkozni egy rövidke időre, amikor Jány hazaküldte Lajtost jelentéstételre Horthyhoz. Azután hosszú évek teltek el. Legközelebb csak 1956 karácsonyán látták egymást. Közben mindkettejüket hányta-vetette az élet. Dajka Margitot elhagyta előző férje. Egy darabig kollégájával, Bakay Lajossal élt együtt. Lajtosról azt hitte, meghalt a háborúban. Nem tudta, hogy 1948-ban hazajött az orosz fogságból, de utána hamarosan egy koncepciós perben tizenkét évre ítélték a szovjet-fronton betöltött magas vezetői tisztsége miatt. Büntetése alól 1956 őszén szabadult. Nyomban a földalattinál kellett elhelyezkednie. Onnan, a munkából hívta fel Margitot karácsonyeste. Dajka mindent félretéve, bordó tréningruhában rohant érte akkor éjjel. 1957-ben esküdtek meg.

Lajtos Árpád három idegen nyelven beszélt ragyogóan, értett a filozófiához, nyelvészethez, irodalomhoz, és mégis először segédmunkásként, később műszaki fordítóként tudott csak elhelyezkedni. Dajka sohasem szégyellte, hogy egy egyszerű „melós” a férje, minden társaságba elvitte magával. Lajtos egyébként rendkívül intelligens, művelt és olvasott ember volt, akivel Margit minden szerepét, irodalmi élményét megbeszélte.

„Én nem bízom az orvosságban, a Kalmopyrin az egyetlen gyógyszer, amit belém lehet diktálni. De az emberi szeretet: az valami csodaszer! Attól a haldokló is talpra áll!”

1985 tavaszán influenzás lett. Onnantól kezdve egyre gyengült, majd a vizsgálatok megállapították a végzetes betegséget. Férje, Árpád, amíg tudta, otthon ápolta, de 1986 májusának első hétfőjén kórházba kellett vinni. Lajtos reggeltől estig folyamatosan ott volt vele. Más látogatót nem fogadott, egyedül a már szintén nagyon beteg Ruttkai Évának engedte meg, hogy felkeresse.

Feljegyezték, hogy még a boldogabb időkben férjével vissza-visszatérő játékuk volt. Karinthy és Kosztolányi példáját követve eljátszották az elmúlást, eljátszották, hogy az elhunyt Dajka Margitról beszélgetnek, így valahogy: „- Meghalt? Kár érte. Jó színész volt. Láttam egyszer Szegeden valami operettben szubrettként. Ejnye, mi is volt a címe? Mi is? Később Pesten is láttam. Egy fiatal nőt játszott. Piros sapkában jött be a színpadra. Kedves volt. És akkor megszólaltak a szirénák. Ki írta azt a darabot? Nem emlékszem...” – ezen aztán hatalmasat kacagtak. Szívből tudták, hogy összetartozásuk örökre szól.

Dajka Margit 1986. május 24-én mondott búcsút a földi életnek. Számára a színészet élet-halál kérdés volt, alakításaival beírta magát a magyar színháztörténetbe.

Szabados Éva

Forrás: Wikipédia, szineszkonyvtar.hu, dia.pool.pim.hu, ujszo.com

A képek a Wikimedia Commons szabadfelhasználású gyűjteményéből származnak, a szerzői jogtulajdonosok a kép készítői. A felhasznált képek forráshelyei a szerzői jogi feltételekkel és a szerzők megnevezésével a következő linkeken találhatók: 1. kép; 2. kép.