A borvidék legnagyobb területe az első világháború előtt mintegy ezerháromszáz hektár volt, ez később ötszáz hektárra zsugorodott, majd utána mintegy hétszázra „tornázta vissza magát”. Korábban túlnyomórészt egyházi (főleg apátsági) birtok volt, de jelentős részként tartozott a győri püspökséghez és egyéb egyházi hatalmasságokhoz. Az ország többi történelmi borvidékéhez képest kevésbé állt reflektorfényben.

Mivel a termelési és a fogyasztási közeg közel esett egymáshoz, nem volt gond a szállítással és a termés elfogyasztásával. (Győr polgársága és katonasága elég tetemes volt ahhoz, hogy a torkán lecsússzon a nedű.) A késő középkorig nem is küzdött értékesítési gondokkal. Akkoriban a bor szállítási lehetőségeit az adott környék italának paraméterei meghatározóan befolyásolták, a tokaji bor exportja volt igazán számottevő.

A Szent Márton-hegyén létesített kolostor lakói, a bencés rend tagjai gondosan művelték a szőlőkultúrát, Árpád-házi királyaink közül számosan élvezhették a helyi italt. A királyi udvarházak buchariusai voltak a felszolgálandó bor felelősei, gondosan válogatták ki a királyi asztalra érdemeseket. Osztrák mintára szerkesztettek borszabályzatot: például a barack kivételével tilos volt közéjük más gyümölcsfát ültetni. Nagyon sok, úgynevezett extraneus (külső) birtokos is használta a szőlőültetvényeket, akik a termés egy bizonyos százalékáért bérlőkkel műveltették azokat.

A török engedélyére volt szükség például borospince építéséhez. Pannonhalmán ma is látható az a pince, mely a tizenhetedik században a fehérvári beglerbég engedélyével készült. A török feltehetően itt adózott a borivás örömének; egyrészt a járványveszély, a fertőzések rizikója kizárta a víz fogyasztását, másrészt az itteni „törökök” igazából délszláv katonai kontingensek voltak.

A bor stratégiai cikknek is számított. A kanizsai kapitány szemrehányó levelet írt a Kamarának, mivel borszállítmány nélkül hagyták a vitézeket. A Rákóczi-szabadságharc alatt Győr ostromzárát a kurucok azért függesztették fel, hogy a helyi polgárok leszüretelhessék a város környékén lévő szőlőket.

Sok érdekeset hallhatott tehát a közönség Nagy Róberttől, és azt a tanulságot mindenképpen leszűrhettük, hogy a szőlőt szeretők, a vidék sorsáért tenni akarók kötelessége a borkultúra ápolása, a szőlőültetvények gyarapítása, a minőségi borok előállítása.

Csiszár Antal
Fotó: Pozsgai Krisztina