2153

A bizalom és a nehéz szerepek érlelik az embert

Interjúnk Forgács Péterrel, a Győri Nemzeti Színház igazgatójával

forgacs-peter01

Az évad indulásának apropóján beszélgettünk Forgács Péterrel, a Győri Nemzeti Színház igazgatójával, aki 2007-ben állt először a teátrum élére. 2011 óta folyamatosan és eredményesen vezeti a társulatot. Győrről, a kezdetekről, a rendezés és vezetés tanulságairól mesélt, és megosztott néhány történetet, melyek az egész életét meghatározzák.

Mikor érkezett először Győrbe?

Édesapám, Forgács Tibor színész itt játszott a hetvenes évek elején, többek között Ádámot Az ember tragédiájában. Édesanyámmal itt voltunk a premierjén. Utána évtizedekig nem jártam a városban. Az Operettszínház tagja voltam, amikor Korcsmáros György megrendezte a Hotel Mentholt. 2000-ben Győrben is műsorra tűzte a darabot, és vendégként meghívott bennünket Szulák Andreával és Csonka Andrással. Már akkor felajánlotta Javert szerepét A nyomorultakban. Onnantól ragadtam itt.

Mit szeret a legjobban a városban?

Mindent. Alapvetően pesti vagyok, másrészt sok helyen játszottam az országban, Miskolcon, Kecskeméten, Szegeden, de mind közül Győr a legélhetőbb, nagyon szeretem. Amikor vendégszínészként játszottam itt, akkor még nem éreztem ezt. Csak ingáztam Pestről le és vissza. De amióta színházigazgató lettem, és felelősséggel tartozom a városnak, azóta foglalkozom vele behatóan. 2007-ben bíztak meg először a vezetéssel, és ez nagy változást hozott. Kötelességemnek érzem, hogy tudjam, mit szeretnek a győriek, milyen színházra van szükségük. Hiszen most már ide tartozom.

Miért lett színész?

Mert nem tudtam mást csinálni. Három éves koromtól a színház folyosóján rohangáltam. Édesapám azt mondta: Elég egy hülye is a családban… Persze volt affinitásom a zenéhez, kacsingattam a Zeneművészeti felé is. Humán beállítottságom révén a bölcsészkar is felmerült, de aztán mégis maradt a Színművészeti. Amikor elsőre nem vettek fel, akkor inkább elmentem dolgozni egy könyvtárba, nem kezdtem el más iskolát. Apámék nagy szomorúságára. De ha egyszer a színház érdekel, nem tudsz mit csinálni. Másodjára aztán felvettek Kazimir Károly osztályába, akinek nagyon sokat köszönhetek. Én mindig elég ambivalens voltam magammal kapcsolatban. Volt olyan időszak, amikor nem tudtam, mit keresek a pályán. Ez nem önkritika, inkább azt mondanám: tudom, hogy mit tudok. Nagyon későn értem meg, úgy gondolom, az Operettszínházban kezdtem el igazán színész lenni.

Melyik szerepe a legemlékezetesebb?

Bár soha nem voltak kifejezetten szerepálmaim, de van néhány szerep, amely meghatározó a pályámon. Ezek érleltek színésszé. A vöröslámpás ház főszerepét az Operettben játszottam el. Ezt a darabot később meg is rendeztem. De úgy gondolom, hogy Győrben értem meg igazán. És itt érkezett el számomra az eddigi legemlékezetesebb szerep 2013-ban, John Proctor a Salemi boszorkányokban. Ennek története van. Egy iskolásoknak játszott előadás után egy fiú megkérdezte: „Az igazgató úr mindig főszerepeket oszt magára?” Ez egyáltalán nem jellemző rám, hiszen évadonként maximum egy szerepet, ha eljátszok. A kérdésre válaszolva megosztottam a történetet, mely Proctor eljátszásához vezetett. A 2013/14-es évadot terveztem, és az otthoni polcon keresgélve kezembe akadt a Salemi boszorkányok. Beleolvastam, és végül nem tudtam letenni, annyira magával ragadott. Jegyzeteket találtam a példányban. Ismerős volt az írás, és édesanyám elmesélte, amit én nem tudtam, hogy édesapám játszotta Proctor szerepét. Akkor fogalmazódott meg bennem, hogy nekem is el kell játszanom. Neki, miatta. Ez a történet, ami miatt annyira meghatározó számomra. És mert nagyon nehéz szerep. Úgy érzem, és a visszajelzések is azt igazolták, hogy át tudtam vele adni, amit szerettem volna.

Hogyan kezdett el színészként rendezni?

Nagyon sok színész rendez, mert ha eltölt a pályán 20-30 évet, és van tehetsége a rendezéshez, akkor sokkal jobb rendező válhat belőle, mint egy rendező szakról frissen kikerült fiatal. Tisztelet a kivételnek. Mert másként bánik a színészekkel. Én most már két oldalról tudom látni a dolgokat, ezért színészként is máshogyan élem meg a próbaidőszakot. Értem, hogy egy rendezőnek milyen gondjai vannak, és hogyan tudom őt segíteni. Másrészt amikor rendezek, akkor a színészeket a tenyeremen hordozom, mert tudom, hogy csak így lehet kihozni belőlük a maximumot.
A rendezés mindig is érdekelt. Már a főiskolán is próbálgattam a dolgot. De igazából Korcsmárosnak köszönhetem, hogy engedett rendezni. Az első az Adáshiba volt, amit a Portugál követett. Imádták a színészek és hatalmas közönségsiker lett. Így továbbra is rendezhettem, már a harmincadik körül járok, és most azt mondom, hogy jobb rendező vagyok, mint színész.

Van olyan példakép, aki mai napig inspirálja?

Igen, van több is. Például azok az emberek, akiknek köszönhetem, hogy ma itt vagyok. Kazimir Károly mindenképpen. Ő volt az, aki bízott bennem, aki nem engedte, hogy kirúgjanak, amikor a tantestület úgy látta, hogy tehetségtelen vagyok. Ami akkor úgy is volt. De Kazimir látta, hogy nekem nagyon sokat kell érnem. És valóban, én középkoromban értem be. Leküldött vidékre, de megígérte, hogy vissza fog hívni egy év után, és úgy is lett.
A másik nagy öreg, akinek nagyon hálás vagyok, Szinetár Miklós, aki az Operettszínházba hívott, amikor feloszlott a Thália. És onnantól már egyenes volt az út. Ez a két ember meghatározó az életemben.
Apám ugyan tiltott a pályától, de ha ő nem lett volna színész, nyilván nem lennék itt, hanem mondjuk Németországban tanítanék valahol.
A színészek közül kiemelném Csankó Zoltánt. Számomra elképesztő, ahogy él, dolgozik, a habitusa. Vannak persze nagy színészek még, de őt közelről láthatom, és rendeztem is. A rendezők közül Valló Péter és Bagó Berci példaértékű, nem is véletlenül vannak itt évről évre.

Hogyan született meg a gondolat, hogy szívesen vezetné a győri teátrumot?

Korábban már bevontak egy színházi pályázat művészeti részébe egy másik városban. Akkor szagoltam bele, hogy is megy ez. Tulajdonképpen mai napig csodálkozom azon, hogy bele mertem vágni. Valami könnyelmű bátorság, nemtudomság volt mögötte. Részben persze közrejátszott, hogy itt engem mindenki ismert, szerettek, rendeztem is. Szeretett a város. Valahogy megszimatolták, hogy már pályáztam Veszprémben, Székesfehérváron. És amikor úgy alakult a helyzet, hogy kellett valaki, akkor Ottófi Rudolf alpolgármester felkért. Először nagyon megijedtem. Fogalmam sem volt, mit csináljak. Akkoriban Hegyi Barbarával és Balikó Tamással jártuk az országot egy műsorral. Csornára mentünk fellépni, és elmeséltem Balikónak, hogy mi történt. Aki csak annyit mondott: „Vállald el, ne szórakozzál már. Majd én segítek.” Ő akkor már több mint tíz éve volt színházigazgató Pécsen. Így történt, hogy vakmerően elvállaltam a feladatot. És aztán elkezdett működni a dolog, mert olyan látogatottságot sikerült produkálni, amilyen még ma sincs. Vagy talán most kezdjük újra elérni. 103 százalékos volt a telítettség. Aztán két és fél évre Nagy Viktor került az igazgatói székbe, de látták, hogy a személyi változás milyen csökkenést okoz a látogatottságban. Ezért újra visszahívtak, és azóta itt vagyok. Nagyon sok mindent tanultam.

Miben tette mássá ez a feladat az életét?

Teljesen megváltoztam. Önuralmat, higgadtságot tanultam, és más lett az egész életfelfogásom. Már a rendezés is sokat alakított rajtam, de a vezetés még inkább. A vezetés árnyoldala, hogy megismered, mennyire gyarló tud lenni az ember, mennyire önző. Sok kiábrándító dologgal találkoztam. Lehangoló, amikor mindenki csak a saját pecsenyéjét sütögeti. Ugyanakkor, mivel vezetőként látom az emberi sorsokat, mert minden nálam csapódik le, nem maradhatok közönyös. Az évek alatt az önzésem átalakult. Voltak nagyon nehéz pillanatok, bele is őszültem, de nagyon-nagyon sok öröm is megadatott. Csodálatos érzés, hogy a magam ura lehetek, szabad lehetek művészi és emberi szempontból. Büszke vagyok rá, hogy mindezt elértem.

Mi az, amit még továbblépési lehetőségnek lát a jövőben?

Ha az igazgatói megbízatásomnak egyszer itt vége lenne, akkor azt hiszem, kipróbálnám magam egy másik színházban. Próbára tenném, hogy egy másik térben is meg tudnám-e mindazt valósítani, amit itt sikerült.

Mit emelne ki az idei, Örökzöld évaddal kapcsolatban?

Kicsit tartottam attól, hogy olyan darabokat veszünk elő, amelyeket már rengetegszer láthattak a nézők. De az a helyzet, hogy ezeket a műveket Győrben vagy nem játszották még, vagy csak nagyon régen. Persze lehet, hogy néhányan a szakmában fanyalognak majd, hogy csak megyünk a siker után. De úgy gondolom, a lényeg az, hogy jól csináld meg az előadást. Az Éjjeli menedékhely annyira aktuális. És zseniális, amit Valló rendez belőle. A színészek nagyszerűek lesznek.
Természetesen közönségcsalogatónak szántuk az Örökzöld évadot, és most tartunk ott, hogy szinte az összes bérletet megvették, amit ki tudtunk adni. Már most hihetetlen nagy az érdeklődés. A kínálatunkban az Éjjeli menedékhely mellett olyan örökbecsű művek szerepelnek, mint A sevillai borbély, az István, a király, a Bolha a fülbe, A padlás. Az Abigél még nem nagyon volt magyar színpadon prózai változatban. Pozsgai Zsolt nekünk írja színpadra, azaz ez gyakorlatilag egy ősbemutató lesz.

Néhány éve a színház bekapcsolódott a Győri Könyvszalon programjába a Kortársasjátékkal, ami nagyon sikeressé vált. Idén tervezik a folytatást?

Igen. Nagyon jónak tartom ezt az együttműködést. A személyes szimpátia mellett az is motivál, hogy egy kiváló találkozási lehetőségnek látom a könyv és a színház számára. És mindenki nagyon szereti. Persze nagy kihívás, nem egyszerű rendezőket és főleg írókat találni, mert hatalmas munkáról van szó.

Mesélne valami színházi anekdotát, történetet?

Ez ugyan nem anekdota, de egy életre szóló tapasztalat, hogy milyen nagy dolog, amikor valaki képes meglátni a másikban a jövőbeni lehetőséget, és ezért bízni benne, akkor is, amikor az illető már saját magában sem tud. Ahogy Kazimir Károly bízott bennem. Ő indított el a pályán.
Az életben lassan érnek be a dolgok, és erről eszembe jut egy történet. Amikor megszűnt a Thália Színház, aminek 1993-ig tagja voltam, Schwajda György vette át az épületet, hogy megalapítsa a Művész Színházat. Törőcsik Mari volt a jobbkeze, akinek az volt a feladata, hogy sorra felhívja a régi társulat tagjait, és megmondja, hogy már nincs szükség rájuk. Engem is felhívott azzal, hogy tudja, milyen sok zenés darabban, musicalben léptem fel, de hát náluk ilyesmi nem lesz. Magyarán elküldött. Ez volt 1992-ben. A következő évben hívott Szinetár Miklós A vöröslámpás ház című darabba. Amikor elkezdtünk próbálni, kiderült, hogy Törőcsik Mari fogja játszani az anyámat. Úgy tűnt, nem emlékszik rám. Mentek a próbák, aztán a premier estéjén ott találtam egy rózsát az asztalomon. Törőcsik tette oda, és azt mondta: “Ha én annak idején tudtam volna, hogy maga mit tud... Ott lett volna a helye a társulatban”. Ez nekem minden díjnál többet ért.

Szabados Éva
Fotók: Vas Balázs (1. és 3. kép), Erdélyi Ákos (2. kép)

2017.09.19
30