242

Elefánt nagykabátban

Vörös István: Thomas Mann kabátja – könyvkritika

voros-istvan-thomas-mann-kabatja

Vörös István Thomas Mann kabátja című művét sokáig olvastam. Mondhatni, nyúlkáltam érte: hol felvettem, hol letettem, beleolvastam, beleragadtam, aztán pillanatokra ellökött magától, arcomba trombitált egy elefánt, ami természetes velejárója ezen mű befogadásának, hiszen az elefántoknak külön birodalma volt (van), államokkal, egyéniségekkel, kollektív tudattal. Mert Vörös Istvánnál az elefánt visszatérő motívum, alighanem kulcsfogalom, világuk egy túlméretezett, ám etikus világ, egy ténylegesen létező, morálisan eltérő valóság antitézise, persze ítélkezés és bármiféle didaktikus törekvés mellőzésével.

Indiszkréten ott leselkedünk egy szabó műhelyében, Thomas Mann kabátja készül, két zseni találkozását láthatjuk, hallhatjuk, de főként tapinthatjuk, ahogyan a jó szövetet is inkább a simítás hitelesíti, nem pedig a csalfa vizualitás, és ezekben a különös, egyfelől életszerű, másfelől varázsgömb torzító üvegén szemlélt képekben ott van valami rejtett misztikum, ami nem ismer teret és időt, ahol minden szereplő a maga összefüggő-összefüggéstelen magántörténetét bábozza el, legyen az a molnár fiának kabátkája, amit eredetileg törpének szántak, de igazából ugyanolyan rejtélyes ruhadarab ez, mint Manné, mert egyfelől megjelenik az anyai gondoskodás vágykészlete, de van ott büszkeség is, híznak a kacsák, hiszen a molnár a tóba önti azt a lisztet, amit méltánytalannak tartana sajátjaként kezelni, akkor is, ha ő és családja szegénységben él, de a tó nem temeti feneketlen gyomrába az adományt, és mivel a kacsa sorsa a megevés, a természet titkon megfizeti a hajnalok-hajnalán realizált etikai döntéseket.

Talán ugyanez a helyzet a szerzővel is, ő ugyan nem önt a vízbe semmit, és itt megjegyzem, az elefántok számára is igen fontos a víz, mesterien játszik térrel és idővel, miközben misztikus utazása, vagy inkább az olvasó misztikus, néhol szürrealisztikus, ám mégis, minden pontján élvezetes utaztatása a zsenialitás bizonyos szegmenseit keresi, nos választ is kapunk művéből arra, hogy mi az a titkos alkímiai összetevő, ami a profán fölé emeli a dolgokat: a tehetséggel, ám manír nélkül bemutatott emberi viszonyok, vagy inkább az emberi viszonyok egyfajta pszichés és spirituális lenyomata, amelyekkel ezen alkotás bizony mesteri módon játszadozik.

Thomas Mann kabátja olyan mű, amely egyszerre játékos és drámai, egyszerre transzcendentális és plasztikusan realisztikus.

Könyvtáros bácsi ezen könyvet nem azon olvasóknak adná, akik ösvényt taposnak a kölcsönzőpult és a habkönnyű olvasmányok között, azonban a kortárs irodalom legjavára vágyódó vájtfülűeket alighanem elkényeztetné vele, akik talán azzal hoznák vissza a könyvet, némi bocsánatos kölcsönzési késedelmet követően, hogy ez az írás aztán jól meglifteztette őket, de megérte. (Vörös István: Thomas Mann kabátja. Bp., Noran Libro, 2017)

Győry Domonkos

Az írás a Könyvtárosbácsi blogjáról származik.

2017.09.18
30