Csak rá jellemző, sajátos rétegzettségű világának tárgyi elidegenítő hatását összességében behatárolhatatlan korszakokból származó retró-tárgyak adják, van itt minden az 1930-as évektől napjainkig, legjellemzőbbek alighanem az 1970-es évek rekvizitumai. Új filmjének technikai összefoglaló képe talán az a jelenet lehetne, amelyben a kihallgató rendőr két ujjal csépeli a mechanikus írógépet, mellette csak ujjlenyomatvételre alkalmazott, amúgy használatlan laptop hever kinyitva.

A kezdetben két szálon futó történet a tenger látványával indul, s azzal is végződik. A véletlenek hosszú sorának, valamint egy tengerjáró hajó jószívű matróza segítségének köszönhetően Helsinkibe érkezik a háború elől menekülő fiatal szíriai, Khaled (Sherwan Haji). Illedelmesen lemossa a szénszállító hajó mocskát, s törvénytisztelően menedékjogot kér. Megbízható hírek nincsenek menekülés közben, de társaitól azt hallotta, hogy a finnek viszontagságos történelmük során megtapasztalták, milyen menekültnek lenni, és soha nem felejtik el. Vagy mégis? A menekültszálláson segítőkészek, a hivatal azonban biztonságosnak minősíti Aleppót, ahonnan Khaled és a húga a családtagjaik halála után elmenekültek. A televízióban éppen a porig bombázott aleppói gyerekkórház megrázó képeit mutatják, amikor a fiút kiutasítják, ám ő a kevés szavú menekültsegítő lány csöndes szabotázsának köszönhetően meg tud lépni a visszatoloncolás elől.

Mindeközben a középkorú, ingekkel kereskedő Wikstrom (Kaurismäki kedves színésze, Sakari Kuosmanen) új életet kezd. Feleségét egy óriási kaktusz és egy nem kisebb vodkásüveg társaságában hagyja, szó nélkül leteszi a karikagyűrűjét, s beül ómódi batárjába. Eladja a készleteit, ennek során egy epizód erejéig viszontláthatjuk a csodálatos Kati Outinent, aki legnagyobb sajnálatára nem veheti meg az ingeket, mert Mexikóvárosba költözik, nyugodtan akar élni, hula-hulát táncolva. Hogy Mexikóváros a világ legveszélyesebb városa, a hula-hulát pedig Hawaiin táncolják, azon nem jut időnk elmélkedni, mert Wikstromért kell izgulnunk, aki a pénzét egy illegális pókerbarlangban gondolja megsokszorozni. Olyannyira sikerül neki, hogy még meg sem verik, így megvásárolhatja az Aranykorsót, ezt a rossznál is rosszabb éttermet. A megörökölt személyzet: az állva alvó szakács, a maflaarcú pincér és a mind közül leggyakorlatiasabb, a pultos lány a szavak nélkül kommunikáló Kaurismäki-univerzum oszlopos tagjai. Khaled és Wikstrom története akkor találkozik, amikor az újdonsült étteremtulajdonos megtalálja a kukák mellett meghúzódó menekültet. Szoros férfibarátság az övék, ütésváltással kezdődik, ember nem verekedtetett még így szereplőket, mint Kaurismäki.

Wikstrom nem csupán munkát ad a fiúnak, de szerez neki hamis papírokat, sőt még a szerb-magyar határ rettenetében elvesztett húgát is Finnországba csempészteti. Mint a tündérmesében, mindaddig, amíg a Finnországi Felszabadító Hadsereg kifinomult gondolkodásúnak a legjobb indulattal sem nevezhető, cserébe cseppet sem deli katonái házilag barkácsolt feliratú bőrdzsekijeikben színre nem lépnek.

Keserédes tragikomédia, mi lehetne más, a remény másik oldala, ne szépítsük, alapból a reménytelenség. A Mester Helsinkijét: az ugyancsak reménytelennek tűnő kikötőt, az ótvar csehókat és a különc figurákat elnézve azonban tovább kell szőnünk az alapelképzelésünket. A közigazgatás olyan, amilyen (kegyetlen), közveszélyes elmebetegek is mindenhol vannak (Finnország dicső kézműves felszabadítói), de a kisemberek empátiájára várat lehetne építeni. A reményét, csakazértis. A remény, ez a nagyon emberi, ám a maga dinamizmusával – hogy fokozzuk a kép-zűrzavart – hegyeket megmozgatni képes motiváló erő az, amit Kaurismäki így egyenesen az életben ki nem mondana, azért kell a pálya kezdetétől az a sok poénkodás (emiatt is jogos az Esterházy-párhuzam). A napjainkban quirky cinemaként leírt dramaturgiai és filmezési gyakorlatot, azaz az érzelmes, komikus elidegenítés fogásait Aki Kaurismäki – kezdetben bátyjával, Mikával – már akkor alkalmazta, amikor még a kifejezés sem létezett, visszatekintve mégis ez tűnik a legjobb leírásának. Korabeli kifejezést kölcsönözve punkos érzelmességnek nevezhetjük azt a különös konglomerátumot, amely már első sikerüket, az 1980-as A hazudóst is jellemezte, s melynek főszerepét az akkor huszonhárom éves Aki játszotta. Az 1985-ös Calamari Union-ban (Tintahal Egyesület) pedig úgyszólván már teljes vértezetben láthatjuk mind rendezőként, mind forgatókönyvíróként. Már ekkor megtalálhatók eszköztárában a közhelyes slágerek, az abszurdig ironizáló különc-jellemábrázolás, ahogyan a szemérmes érzelmesség is, s mindezek olyan humoros keretbe állítása, melyben a jellem- és a helyzetkomikum határa elválaszthatatlanul egybemosódik.

A kapcsolódó Youtube videó lejátszása.

Életművének kiindulópontja az erős Finnország-kritika, a megalázottak és megszomorítottak képviselete, amely vonalat napjainkig megingás nélkül követi. Nem véletlenül említettük a Calamari Union-t, ezt a kevésbé ismert alkotását, hiszen erős utalással, mindjárt A remény másik oldala első képsoraiban maga idézi föl. A Calamari abszurd cselekménysora nem kevesebb, mint tizennégy Frank névre hallgató fiatal férfi útját követi. A fő-Frank ezzel a jelentéktelent a nagyszerűvel azonos fontossági szinten kezelő, zagyva, ironikus egységbe ötvöző programbeszéddel foglalja össze céljukat: „Uraim. Nem akarom magukat sem, magamat sem fárasztani azzal, hogy sorra veszem mindazon okokat, amelyek miatt lehetetlen élni a városnak (Helsinkinek, BR) ezen a részén. Mindannyian ismerjük azokat a körülményeket, amelyeket korai éveinktől ránk erőszakolnak: túlzsúfolt otthonok, tudatlanság és éhezés. A levegőtlen, kiszámíthatatlan menetrend szerint közlekedő buszokról nem is szólva. (…) Elhagyottan kóborló gyerekek és kutyák teszik lehetetlenné az utcán való haladást. Sikátorokban rejtőzködünk, mint a leprások. Megaláznak, leköpnek bennünket, mintha mi nem volnánk egy büszke nép szabad polgárai. Emellett egy gonosz öregasszony sípcsonton rúgott egyszer, csak azért, mert rosszkor szólaltam meg. Nem vagyok kutya. Tudom, hogy ha szükséges, ti is meg tudjátok becsülni némiképp magatokat. Ezért vagyunk ma itt: nincs több sírás, ideje továbbállni. A döntés nem könnyű. (…) Egy elrothadt fa ágának muszáj egészségesebb törzset keresnie. Mindannyian hallottuk, mit mondanak nagyszüleink és szüleink Eiráról, arról a helyről ott a város másik végén. Ott az utcák szélesek és a levegő lágy és friss. Az az úticélunk.”

A cél: Helsinki elegáns kertvárosa, Eira Eir istennőről, a skandináv Hygieiáról, a gyógyító erejű istennőről, pontosabban a róla elnevezett kórházról kapta a nevét. A remény másik oldala eleje főcíme alatt láthatjuk beúszni a jól ismert kikötőbe az Eirát, a szénszállító hajót. Ezzel a hajóval érkezik a finn fővárosba Khaled, a szíriai menekült. Mert a remény másik oldala az is, hogy a háború leírhatatlan poklából érkező fiatalember gazdag tündérországnak látja azt az „unalmas” Finnországot, amelyet Kaurismäki oly sokszor és sokszínűen bírált. Filmje berlini bemutatója után a sajtótájékoztatón leszögezte: meg akarja változtatni a világ véleményét a migránsokról. Ez volt a célja a francia nyelvű Kikötői történettel (Le Havre, 2011) is, amelyben egy menekült kisfiú, Idrissa hányattatásait mutatta be. (Őt ugyancsak kisemberek: egy cipőpucoló, egy pékné, egy zöldségárus és egy mogorva rendőr segítik – csupa fura, groteszken eltúlzott eszközzel ábrázolt, ízig-vérig Kaurismäki-univerzumlakó). Hozzátette: ebből az alapállásból szeretné elérni azt, hogy az európaiak az eddigieknél sokkal jobban becsüljék meg az unalmas demokráciáikat. Az elmúlt hónapok egyik legjobb híre, hogy szerencsére Aki Kaurismäki rácáfolt arra a kijelentésére, hogy nem szándékozik több filmet forgatni. „Mindig ezt mondom” – mondta önironikusan, majd hozzáfűzte: „Remélem, a menekült-trilógiám harmadik darabja boldog komédia lesz.” A filmet magát Peter von Bagh (1943-2014) filmtörténész, a Finn Filmarchívum vezetője, a Midnight Sun Film Festival egyik alapítója emlékének ajánlotta.

A remény másik oldala (The Other Side of Hope / Toivon tuolla puolen)
finn krimi-vígjáték, 100 perc, 2017
írta és rendezte: Aki Kaurismäki
fényképezte: Timo Salminen
vágó: Samu Heikkilä
producer: Aki Kaurismäki
szereplők: Sherwan Haji, Sakari Kuosmanen, Janne Hyytiäinen, Ilkka Koivula, Nuppu Koivu, Kaija Pakarinen, Kati Outinen
forgalmazza: Cirko Film
bemutató dátuma: 2017. szeptember 7.

Boronyák Rita
Forrás: filmkultura.hu