Hiszen teória és gyanú nemcsak akad bőven, hanem szinte minden eltelt öt percben még hatványozódik is. A szalvétára firkantottan szimpla alaphelyzet és kiindulópont mesteri atmoszférával és lehetséges történetszálakkal tépi-nyúzza a lányokért aggódó nézőt, ahol a muszáj-fogódzót szinte kivétel nélkül mindannyian a kvázi retardált Alex Jones-ban (Paul Dano gusztustalanul remek!) találjuk meg. Csak ő lehetett, akármit mond-tagad-hazudik, nézzünk csak rá! Azonban a Fogságban direkt nem egyszerű dramaturgiával operál (belez ki), jókor, jó helyeken ad a kezünkbe olyan szálakat, amelyeket egyszerűen nem tudunk akkor és ott a helyükre bogozni. Csak később, de akkor – ahogyan már jeleztem – egyenesen a nyakunkra csavarodnak.

Régen láttam ennyire hitelesen vezetett, ilyen egységes légkörrel hintett, idegeket kiegyensúlyozottan feszítő filmet, ahol sejtések csak támadhatnak, és csakis abban bízhatunk, hogy végül nem igazolódnak be. A szerkezet érdekes, hiszen a két végpont, az aggódó apa, Keller (Hugh Jackman, teljesen meggyőző) és Loki nyomozó (Jake Gyllenhaal, tikkelő szemhéjával ab ovo autentikus) között zajló játszmában ők egyaránt a jó oldalon állnak, mégis kettőjük dinamikája ad ritmikát a filmnek úgy, hogy a valódi gonosz háttérben bujkálása szinte gúzsba köti erőfeszítéseiket. Az öntörvénykezés és a társadalmilag szabályozott bíráskodás egyaránt halálra van ítélve akkor, amikor a nyilvánvalónak hitt tagad – ez a tehetetlenség pedig olyan frusztrációt szül, amely elviselhetetlen. A Fogságban pszichológiai képlete ennyire egyszerű, ennyire egyszerűen működőképes. A nyitva hagyott vég pedig máshogyan nem is lehetne. Ugye, hallani azt a sípot?

2013, amerikai, 153 perc
rendező: Denis Villeneuve
forgatókönyvíró: Aaron Guzikowski
szereplők: Hugh Jackman, Jake Gyllenhaal, Paul Dano, Viola Davis, Terrence Howard, Maria Bello, Dylan Minnette

Szilvási Krisztián