Kemény, erős és szívós nép voltak ők, akik a (jogos vagy jogtalan, ki dönti el?) bosszú érdekében cseppnyi félelem nélkül hajóztak át az akkor ismert világ határain messze-messze túl. Hát persze, hogy ezt a beállítódást nem lehet feledni, ráadásul valahol mindannyian a leszármazottaik vagyunk, ha tetszik, ha… dehogynem! S bár lehet, igazam nincs, mesélőkedvem annál inkább megénekelni Bíró Szabolcs évezredeket átélt (úgy mint, túlélt) elkötelezettségét, hitét és akaratát, hogy szilárd soraik közé férkőzve vezessen el bennünket a földjükre, a világukba. Isteneik, szörnyeik, sárkányaik, teremtőik közé. Nem erőszakkal, hanem – tehetségénél fogva – markáns rábeszélő képességével. Én kétely nélkül tartottam vele. Mellette.

Bíró Szabolcs könyvről könyvre kevesebb bemutat(koz)ást igényel, ugyanakkor könyvről könyvre nagyobb tisztelettel és elismeréssel kell szólni a (még mindig és mindig) roppant fiatal íróról. Az 1988-ban a szlovákiai Dunaszerdahelyen született szerző egyik legnagyobb erénye és vértezete, hogy nem cövekelt le egyetlen műfajnál sem: nemcsak novellákat és regényeket ír, hanem mindemellett különböző írásokat (cikkeket, kritikákat) is publikál. A „székirodalom” megteremtőjének írói sokszínűsége Francis W. Scott álnéven látott először napvilágot 2007-ben, az összesen 6 megjelent kötet között bűnügyi és krimi kalandregények, kisregények, novelláskötetek szerepeltek. Első, saját néven publikált regénye, a Sub Rosa történelmi kalandregénye 2010-ben jelent meg, s egyúttal elkezdődött a historizmus témái felé történő (át)fordulása. A – főként – középkori magyar történelem célbavétele végtelenül ideális egységben jelenik meg újabb regényeiben: Bíró Szabolcs egyszerre ért ahhoz, mely pontján kell megragadni a történelmi hűséget az élvezetes módon bonyolódó cselekményvezetéshez, illetve ahhoz, hogyan kell lélegző karakterekkel benépesíteni az objektív öntőformákba töltött fikciót.

Eddigi legnagyobb sikerét a 2012-es Non nobis, Domine templomos lovagoknak emléket állító regénypárjával érte el (1. Kelet oroszlánja; 2. Az utolsó vörös barát), amely aztán különleges kiadásként egyetlen kötetben is megjelent saját maga alapított kiadója, a Historium történelmi küldetéstudatot felvállaló égisze alatt. Nagyregényei között rendszeresen szerkeszt és publikál novellákat, kisregényeket tartalmazó antológiákat, gyűjteményeket (Az ötödik parancsolat, Pokoli szimfóniák, Nyugat őre). A most megjelent Ragnarökkel Bíró Szabolcs vikinges fejszesuhintással hasít éket a tervezett magyar történelemfolyam szövetébe. A skandináv mitológiára és historizmusra alapozó regény több, mint puszta – és erre a kereskedő-hajós-harcos népre jellemző – puritán, könnyen elhaló történet. A Kilencujjú Gudleif vezette túlélők csapatának útja ugyanis olyan, egyszerre egyedi és klasszikus eposzi história, amely jellegénél fogva a mindenkori emberi szellem, hit, akarat és bátor nagyság eredettörténetének misztikus és fantasy-elemekkel színezett tablót állít. Egy tudatos, célirányos, megtisztító erkölcsű utazás, ahol a cél nemcsak maga a bosszú és a sárkány legyőzése, hanem a feltartózhatatlan sorssal, a „világfolyással” való őszinte szembenézés, emberi kiválóságunk és rendkívüliségünk bizonyítása.

Eldhärd kicsiny svéd falucskájában járunk, ahol egy éjjel soha nem látott, sárkányszerű szörnyeteg égeti porrá a települést, annak majd összes lakosával együtt. Ám a viking vér szívós, huszonketten túlélik a bestia rombolását, hogy bosszút esküdjenek a felkutatására és elpusztítására. A többek között a jarl címét önkényesen magára aggató, vezetőjükké váló Kilencujjú Gudleif; az izgága, majdnem zöldfülű Thorleif; a vörös hajú-szakállú Rőt Ófeigr; az immár őszbe fordult, hegyomlásnyi, „toroktépő” Halfdan; a fegyverkovács Skamkell; a szikár, agg Yngvin; a többnyire bölcselkedő, baltakovács Yxsmed; valamint a sárkány támadásában életét vesztett eddigi jarl tizenhárom éves fia, Visbur egymással összefogva veszik az irányt dél felé. Hozzájuk csatlakozik a legendák szerinti, élő ember által sosem látott, 100 évnél is idősebbnek beszélt berserker, az elképesztő méretű „medveruhás, őrjöngő harcos” Hallbjörn is. Először délre, a közutálatnak örvendő Zsugori Egill lakhelye, Svagsten felé menetelnek, hogy csellel (és vérrel és verejtékkel) hajót szerezzenek maguknak, miután a legenda szerinti sárkányt, a Világfa gyökerei által időtlen idők óta fogságban tartott Nídhögg-öt az öreg Yngvin napnyugat felé látta elrepülni.

Az üldözés során szépen-lassan fogyatkozó kis csapat a fifikásan zsákmányolt Vagbrytare hajóján Dániába utazik a tél átvészelésére, majd az enyhülés érkeztével a legnyugatibb földet tűzik ki a Napkő navigációs eszköze segítségével. Egill utánuk küldött zsoldosait Angliában kívánják lerázni a szárazföld belsejébe vezető folyókon keresztül, hogy elképesztő kalandok, felismerések és fordulatok után végül mégiscsak sarkukban a bosszúszomjas svagsteni „martalócokkal” érkezzenek meg a tűz és jég szigetére. Utazásuk végállomása ugyanis Snójrdlandon várja őket, ahol felkapaszkodván a Világfához egyszerre szembesülnek létük kezdetével és zárultával: magával a teremtő-pusztító Nídhögg sárkánykígyó döggel, ahol egyes egyedül rajtuk múlik csak, elérkezik-e népük számára a rúnákba vésett Ragnarök, vagy a maguk erejéből, a maguk akaratából, a maguk szándékai szerint kezdenek-e majd új időszámítást.

Bíró Szabolcs könyve a jóleső fantasy-vértezet kopásálló szilárdságát, káprázatkeltő csillogását és mértékadó súlyát használja fel egy olyan történet elmesélésére, amely jellegénél fogva alkalmas az egyetemlegességre. A példázattá nemesedő viking utazás koncepciója kifogástalan, sodró ritmusa zökkenőmentes, cselekménysorának dinamikája végtelenül professzionális. A modern irodalmi megjelenítés igényeihez és elvárásaihoz igazított dramaturgiai elemek mind-mind a helyükön kezeltek, az öt nagy fejezetegységre (rúnakövekre) osztott szerkezet hibátlan struktúrájú. Az olvasói azonosulást elősegítő cselekményvezetés nem működhetne ennyire precízen, ha egyrészt a karakterábrázolás elnagyolt, másrészt pedig a szereplők „kezelése” texturális szinten esetlen lenne. Bíró Szabolcs mindkét feltételt maradéktalanul teljesíti: a viking figurák a túlzásokat elkerülvén, csupán pár jól eltalált jellemvonással rajzolódnak kontúrossá, miközben az elkerülhetetlen tömegjelenetek helyszínein a közöttük fellépő verbálisan és tettekben megnyilvánuló interakciók háromdimenziós kiterjesztésű testet adnak a helyszíneknek és a díszleteknek.

A szerző korábbi műveinél már éltem annak a megfogalmazásával, hogy írótechnikai szempontból könyvről könyvre töretlen fejlődés fedezhető fel bennük, a Ragnarök kapcsán ezúttal is muszáj ezt megerősítenem: a regény szemléletes, „divatos”, letisztult, harmonikus és ideális váltásokat, kardinális pontokat, elengedhetetlen egyéni jellemzőket megvalósító stílusa egyre inkább alkalmas a tökéletesség célbavételére. A nyelvezet és a mondathasználat az utolsó betűig homogén hangnemmel és kifejezőmóddal zárja megbonthatatlan egységbe a regény szövetét, emiatt a Ragnarök teljességgel megvalósítja a visszafogott, de rendkívül hatásos színösszetétellel operáló borítón megjelenő, saját farkába harapó kígyó ideáját. Bíró Szabolcs legújabb, témájában „kitekintőnek” is nevezhető könyve tehát teljes pajzsszélességgel száll szembe a sárkánnyal. Olvasása közben muszáj elsöpörnünk a szemeinkbe hulló varkocsokat, kifésülnünk büszkén alászálló szakállunk gubancait, elmaszatolnunk az ajkainkra ragadt mézsör cseppjeit. Együtt lélegzünk és ordítunk; horkolunk és lódítunk; félünk és rémülünk szereplőivel. Élünk. Viking módra. Mert hiszen így vagy úgy, mindannyian büszkeségük leszármazottjai vagyunk. Bíró Szabolcsot pedig kétely nélkül, egyöntetűen választott jarlként, megérdemelten emeljük a vállainkra. Hogy onnan letaszíthatatlanul vezessen bennünket csodáinak földjére.

Szilvási Krisztián

A kritika a netBarátnő.com oldalára íródott.