Szabó Béla talán a legismertebb győri, ill. Győr környéki hivatásos fotográfus és autonóm fotóművész. Számára a fotózás életforma. Számos magyar és nemzetközi fotográfiai társaság tagja, a Canon Pro Club alelnöke. A Magyar Sajtófotó Pályázat díjazottja. Több mint 100 önálló kiállítása volt Magyarországon, Európában, sőt Kínába is eljutott. Sokrétű munkássága elsősorban a kultúra és a természet területén mutatkozik meg, de közéleti tevékenysége is sokrétű. Eddig 23 könyve jelent meg, melyekben bemutatja a nyugat-magyarországi régió kulturális, szakrális és természeti értékeit.

Jelen könyvében és a kiállított fekete-fehér képein a gyermekkori álmok megvalósulását, a Balti-tengeren és az Atlanti-óceánon (Madeira, Izland, Írország) fényképezett, többnyire a tenger nyugalmát, olykor kavicsokat csiszoló, partjait ostromló félelmetes erejét mutatja meg a győrieknek.

A kötet társ-alkotója Juhász Attila költő, kritikus, a győri Révai Miklós Gimnázium magyartanára, a győri Radnóti Miklós Emlékbizottság és Irodalmi Társaság, a hévízi Csokonai Irodalmi társaság, valamint a Magyar Irodalomtörténeti Társaság tagja, több önálló kötet szerzője. A képek által sugallt, benne ébredt gondolatokkal, versekkel tette még több ember számára élvezhetővé a kötetet. Az előszóban írja: „A mindenség, a végtelenség érintésének érzékivé tétele – ami ott relatív, intuitív, az a képben, szóban legyen érzéki, érzék számára újrainspiráló módon befogadható.”.

A megnyitón először Fülöp Péter fotográfus, a ház igazgatója köszöntötte a termet megtöltő közönséget, majd átadta a szót Szabó Bélának, aki maga mellé szólította és bemutatta a közönségnek Zérczi Attilát, a videoművészeti technikák kiváló ismerőjét, majd levetítették a filmet, melyet ő készített a könyv keletkezéséről. A közönség nagy figyelemmel hallgatta Juhász Attila köszöntőjét, mely után Tolnay Imre festőművész, művésztanár nyitotta meg a kiállítást Szabó Béla tenger-fényképei alá írt gondolataival:

„Gondolatok a végtelenről

Miként lehet a végtelent véges világunk derékszögek közé zárt úgynevezett képeiben megragadni, a csendet a tenger zúgásában megtalálni, a szüntelenül változó óceánban szunnyadó állandóságot megszólaltatni, az évezredek óta csiszolódó-formálódó kavicsokat és sziklákat, mint idő-kapszulákat szóra bírni? Ezekre a kérdésekre keressük a választ sokan, sokféleképp, régóta, és úgy tűnik, Szabó Béla is ezt kutatja optikájával évtizedek óta.  A tenger a végtelennek, az elérhetetlennek, a halhatatlanságnak, az ismeretlen meghódítása vágyának, a megszámlálhatatlanul soknak a szimbóluma évszázadok, évezredek óta. A mesékben titokzatos Óperenciás tengerről, tengernyi kincsről, végtelen tengerekről olvashatunk, és valami belénk kódolt örök vágyakozás testesül meg a tenger szóban, a tenger látványában. A tenger fogalmában sok minden, szinte minden ott rejlik az ember lényéből, belső természetéből. Az erő és a szelídség, a kicsi és a nagy, a csend és a zúgás, a mikro és a makro – nem véletlen, hogy a művészetek megannyi műfaja, versek, eposzok, regények, festmények, fotók, filmek tucatjai, százai nyúlnak a tengerhez. Gondolatok kikötői, útra kelések és partot érések helyszínei, nagy sóhajok és nagy kiáltások jelképe-foglalata a végtelen nagy sós víz, érzelmek és indulatok őrzője a szüntelen hullámzás, nagy távlatok és nagy mélységek kimeríthetetlen tárháza az eget a földdel, kontinenseket egymással összekötő, egymástól elválasztó tenger. Mítoszok és legendák, istenek és istennők fogantatásának helye, megannyi élőlény, így ittlétünk évezredes lenyomatainak halhatatlanságba ringató végtelen bölcsője és koporsója.

„Nincs lágyabb, mint a víz, mégis a köveket kivájja: nincs különb nála. A gyenge legyőzi az erőset, a lágy a keményet: az ég alatt mindenki tudja, még sincs, aki valóban felfogja.”… – írja Lao-Ce a Tao Te Kingben, az Út és Erény könyvének 78. versében. A marokban elférő kavicsba beledermed az idő, a tenger zúgása, de ezt az évezredes keménységet ki tudja kezdeni, meg tudja szólaltatni a lágy víz.

Elindult valamikor egy magyar szobrász, F., választott egy kavicsot Japánban egy kiotói parkoló aszfaltjából, és elgyalogolt vele északra, majd délre, hogy mindkét helyen megmossa a kavicsot a tengerben, huszonkét nap alatt 900 kilométert megtéve, ő nem fotóval dokumentált, hanem a kaviccsal, mint idő-kapszulával, a valóság egy darabjával, mint mondja, így nyerte el a valóságot. Visszatérve visszatette útitársát, a kavicsot oda, ahonnan korábban felvette.

Elindult valamikor egy magyar fotográfus, B., a Kisalföld rónájáról az optikájával a tengerek felé, hogy lefényképezze a Balti-tengert, majd az Atlanti-óceánt és a Jeges-tengert, a végtelenség és a szüntelen változás valóságát, véges és végtelen találkozását. Útra kelésében már ott voltak korábbi álmai, a camera obscura utódával rögzítette, ragadta meg őket. A végtelen tenger zúgása és a belső csend egyszerre szólal meg és ragyog fényképeiben és ebben a könyvben, lássuk, hallgassuk hát!”

A megnyitó – melyen megjelent számos fotós barát, pl. Szabó László, a Rév-Komáromban élő felvidéki fotóművész – laza, kötetlen formában, finom borok és sütemények melletti beszélgetésekkel, fotózással, a könyv dedikálásával zárult.

A tárlat március 14-ig tekinthető meg Győrben, a Révai u. 5. alatt.

Molnár György
a GYAK és a Győri Fotóklub Egyesület tagja

Fotógaléria: Tenger Csend – Szabó Béla fotókiállítása és Juhász Attilával közös kötetük bemutatója

60 kép