A szobrászművésszel a közelmúltban ismerkedtem meg. A kezdeti puszta köszönések után hamar felkeltettük egymás iránt az érdeklődést. Kettőnk között – a szorgos könyvtárlátogatáson túl – az értékes írott gondolatok iránti megbecsülés volt az egyik összekötő tényező. Lassan egyre többet tudtunk meg egymásról, s ez az elmélyült rokonszenv lett végül szülője ennek a beszélgetésnek, amely a könyvtárban zajlott.

Honnan ered művészi hajlamod?

Mindez nagyapáim génjeiben volt előzetesen megírva. Bár nem voltak művészemberek, kiemelkedő kézügyességüket megörökölhettem.

A manuális adottságok birtokában mi volt az a meghatározó pont, amelytől elindultál a szobrászat irányában?

Egy „belső hang sugallatára” kötöttem frigyet a szobrászattal. Kezdetben csupán a magam örömére formáltam az agyagot, készültek terrakotta alkotások. Itt kell szólnom Cziráky Lajos festőművész tanáromról, akit a katonaságtól való leszerelésem után felkerestem. A tanár úr azt vallotta, hogy nincs hivatásos művész és amatőr művész külön-külön. Megtekintve munkáimat javasolta, hogy induljak a Magyar Felszabadulási Pályázaton (később Megyei Tárlat). Örömömre elsőnek átmentem a zsűrizésen.

Tudjuk, hogy a művészet számos funkciót rejt magában. Melyiket tartod elsődlegesnek?

Itt egy téves nézettel kell leszámolni. Életem elválaszthatatlan a Kádár-rendszertől, ahol a cél az „embernevelés” volt. Az ember direkten nem nevelhető, autonóm személyiség. Széles körben használatos a művészetek, művészeti fejlődés teória. Ez egy agyrém, a művészet ilyen értelemben nem fejlődik.

Nekem erről az a marxista tanítás jut eszembe, hogy a Marxék előtti filozófia a világ megmagyarázására szorítkozott, de Marx és Engels filozófiai tanításai egyenesen a világ megváltoztatását tűzték ki célul a, „boldog jövendő” távlatát villantva fel. Dörömbözi János filozófiatörténeti tankönyvében határozottan leszögezi: ez egy tévhit. Jóllehet, az elmúlt évezredekben az emberiség a megismerés útján hatalmas léptekben haladt előre, de az élet alapkérdéseiben, az élet értelmének megvilágításában, a lét-nemlét problematikájában ugyanott vagyunk, mint régi elődeink.

Szerintem a művészet úgynevezett elefántcsonttornyát nem elvetni, hanem megerősíteni kell, amennyiben ez a saját művészi autonómiájának világából való üzenetet jelent. A létező szocializmusban a művészet elefántcsonttornyába való bezárkózás negatív értékítéletet jelentett, szembeállítva a haladó erők szolgálatában lévő alkotást az úgynevezett öncélú művészettel.

Beszéljünk a könyvtárban lévő női alakról.

Ez egy Kleopátra szobor, édesanyámról mintáztam (a képen).

Milyen „karriert” futottak be a szobraid?

A világ számos helyein fellelhetők, Kanadától Japánig.

Hogyan keltek ilyen messzi útra?

Baráti ismeretségi körök révén, Tokióba a magyar-japán katonai attasé révén, tanítványom, illetve baráti köre révén Párizsba, New Yorkba, Tokióba kerültek nagy kiállításokra. Párizsban a Szent Márton templom ékessége a Jézus Pilátus előtt című szobrom, Edmontonban Kodály Zoltán mellszobromat tekinthetik meg.

Győrött melyik alkotásodat említenéd meg?

Ha a Széchenyi István Egyetemet felkeresed, ott láthatod Deák Ferencről készült szoborportrémat. Lébényben van egy – tudós férfialakot ábrázoló – 80 cm-es művem. Azért emelem ki a méretet, mert ez a határ: az ennél kisebbek a kisplasztikák, a 80 cm és azt meghaladó nagyságúak minősülnek szobornak.

Egy művészi alkotás alfája és omegája a humánum, az ember, az emberség. Leonardo Mona Lisáját számosan meg akarták vásárolni, a művész azonban mindettől mereven elzárkózott, mondván, még nincsen kész. Feltehetően ez ürügy volt, ezt a művet annyira sajátjának tekintette, hogy nem akart tőle megválni. Van-e az otthonodban az alkotásaidból kiállított tárgysor?

Nincs, önzetlen ember lévén előszeretettel ajándékozom el ismerőseimnek, barátaimnak, akiket arra érdemeseknek tartok.

Mint villamosmérnök végzettségű ember, mit mondanál mérnöktanári munkádról?

Mindig szeretettel gondolok a Széchenyi István Egyetemen a hallgatókkal eltöltött évekre. Laborgyakorlat-vezetőként igaz emberi kapcsolatot alakítottam ki a mérnökjelöltekkel, „jó fej tanárnak” tartanak.

Ezt magam is megerősíthetem. Egy színes, sziporkázó humorú, közvetlen embert ismerhettem meg, és hálás vagyok az interjú lehetőségéért. Biztos vagyok abban, hogy még nagyon sok könyvtári beszélgetése kerül sor közöttünk, ahol nézeteinket kölcsönösen kicserélhetjük, legyen az művészet, tudomány vagy a világ folyása. Köszönöm az interjút!

Csiszár Antal