Irina

Szabados Éva írása

Vékony a határ a színház valósága és a civil élet között a RÉV Színházi és Nevelési Társulat előadásában. Ezen a vékony mezsgyén egyensúlyoznak a játszók: Balla Richárd, Szántó Dániel és Nagy Zsolt. Pörgős, fiatalos lendülettel adják elő a győriek számára jól ismert De mi lett a nővel? című darabot, mely a Padlásszínházon született, itt érte meg ősbemutatóját 1997-ben zajos sikerrel. Most a RÉV szájíze szerint szólalnak meg a hol komikus, hol tragikus és gyakran tragikomikus helyzetek. A fiatal színészek könnyedén váltanak egyik jelenetről a másikra, helyenként virtuóz képességeket felmutatva. S míg követjük őket vonaton utazva, elegáns estélyre vagy fogorvosi rendelőbe érkezve, újra és újra felhangzik a kérdés: de mi lett a nővel? Ez a középpontja a Csehov novelláiból mesterien felfűzött színműnek, mely egyedülálló vallomás a NŐ iránti rajongásról. Az idealizált láthatatlan főszereplő, Irina Bikulina mindent magában foglal, amire a férfiak vágynak, rejtélyes, gyönyörű, okos, bátor, gazdag és tiszta szívű, hiszen bele tud szeretni egy szegény orvosba.

Az eredeti darabtól eltérően a RÉV társulata Irinát választotta címadóul, aki Kiss Csabánál csak a képzeletünkben jelenik meg. Náluk viszont hús-vér valóságában, igaz csak röpke pillanatokra és álarcban, így mégiscsak megőrzi titokzatosságát és egyetemességét. Specialitásukkal, egy kis rögtönzéssel is megfűszerezték az előadást, ami alaposan meglepte és szórakoztatta a jórészt középiskolásokból álló közönséget, akik végül lelkes tapssal zárták a délelőtti színházi produkciót a Kisfaludy teremben.

Aljosa – Szántó Dániel
Gyabkin – Nagy Zsolt Zsozsa
Jura – Balla Richárd
Irina – Bálint Betty
Rendező: Korányi Bálint

Berecz András mesél és énekel

Szabados Éva írása

Pénteken este a Könyvszalon közönsége Berecz Andrással találkozhatott a Kisfaludy-teremben. Megtudhatta, mit jelent Hazug Pista bácsi, az alkati pedagógus szerint a pokol és a mennyország, és hogy mi az asszonyok legfontosabb tulajdonsága. Közben pedig részese lehetett annak a csodának, amit az ének- és mesemondó estéről estére véghezvisz, mert miközben humorával frissít, észrevétlenül megérinti a szíveket.

Berecz András mesterien csűri-csavarja a szép magyar nyelvet, ontja magából a jóízű tréfát, mely sok tanulságot is rejt. A mesék mindig helyreállítják az igazságosságot. Például igazságosan mindkét nemről lehúzzák a vizes lepedőt. Egy legenda szerint a Jóisten a férfit utoljára, maradékokból teremtette. Ám az sem kicsiség, hogy miért is kell az asszonynak szentelt vizet venni a szájába Pázmány Péter szerint.

„Kezdünk kijönni a közös dalolásból, bele is sápadunk” – Berecz ezt is orvosolta, mert különösen becsesnek tartja a közös éneklést, amely nem hétköznapi módon tudja összekapcsolni az embereket. A mesemondó felejthetetlen útravalóval látta el nézőit, bölcsen bolondos és bolondosan bölcs útravalóval. Felbuzogtak a tiszta nevetés gyógyító forrásai, kigyúltak az emberség melengető lángjai, hát így is lehetne élni. „Ha egy fa kidől, messzire hallatszik, de ki hallja az erdő növekedését?” Egy ilyen este nyitottabbá tesz a jóra, mely néha váratlan helyről érkezik. Hiszen, ahogy Berecz András történeteiből kiderült: „Mindenféle görbeség a maga helyén jó.”

Az égigérő paszuly – Bábos csodatörténés

Szabados Éva írása

„Lesz-e fönn majd boldogság, szegénység vagy gazdagság?” – ezzel a felkiáltással indul útnak Jancsi, az addig mihaszna kislegény. A klasszikus magyar népmesék alapján írt történetből aztán szépen kiderül, mennyi bátorság és kitartás is lakozik benne. Bár inkább figyelmeztetést kap, mint biztatást, mégsem adja fel, felmászik a rejtélyes paszuly tetejére, ahol egy rémisztő óriás és felesége él. A talpraesett fiú itt is boldogul.

„Ne csak keress, de találj is” – ez a mondat akár a mottója lehetne az előadásnak, melyben Jancsi háromszor is felmászik a csodapaszulyra. Először az óriásasszony megajándékozza egy zacskó arannyal, másodszor a legényke ellopja az aranytojást tojó libát. Élete végéig gazdagon élhetne, de hiába a kincsek, nem leli nyugalmát. Harmadszor már maga sem tudja, miért indul útnak. Az óriások haragosan fenik rá a fogukat. De az izgalmak és próbatételek után Jancsi végül mégis megleli célját, s ez a mese legszebb pillanata. A Kabóca Bábszínház a megszokott magas minőségű produkcióval érkezett a Könyvszalonra, lírai üzenettel gazdagítva a gyermek- és felnőtt közönséget: „A lelkünkben lakik az igazság.”

Kortársasjáték

Vidám borisszák – borvirág kantáta

tmoni írása

A vidám, zenés, színpadi produkciót Mikó István és barátai – Rusz Milán, Suha Kálmán, Győri Péter és Szabó Anikó – adták elő a Kisfaludy Teremben szombat este a közönség legnagyobb gyönyörűségére. Mielőtt a hangszereket kézbe vették volna, Mikó színművész úr elmesélte a mű keletkezésének történetét, miszerint Kis Pál István költőt, aki a szekszárdi borvidékről származik, Robert Burns Vidám koldusok című kantátája ihlette a Vidám borisszák megírására. Egy hét alatt készült el vele, és ugyanennyi időre volt szüksége Mikó Istvánnak is, hogy megkomponálja hozzá a zenét. Megismerkedhettünk a műfaj jellegzetességeivel: van egy mesélő, vannak szereplők és van egy kórus – ami jelen estben hiányzott, ezért a közönség lett kinevezve, hogy a refréneket együtt énekelje majd az előadókkal.

És aztán megtekinthettünk egy fergeteges, mulatós-táncolós-bulizós, a közép-európai népzenéből táplálkozó, ízes magyar nyelven előadott produkciót, ahol bizony megmozdult az ember lába, s ahol a közönség lelkesen vállalta a kórus szerepét. A bor, a költészet és a muzsika háziasítása remekül sikerült, olyan volt, mint egy jól eltalált cuvée. A történet szerint a szőlőhegy szerte pompás boráról ismert László gazda hívta meg névnapjára a mulatni mindig kész borissza cimborákat, akik mind-mind különböző karakterek (a jelen kisszínpadi előadásban a sapkák cseréjével jelezték, hogy most éppen ki beszél). Érkezett mindenféle vendég, s miközben ürültek a kupák és emelkedett a hangulat, vidám szócsaták, nyelvelések, férfi-nő felelgetősök hangzottak el, míg már senkibe nem fért több bor…

A szerzőpáros a nyelvi és zenei humor minden lehetőségét kiaknázta a szőlőhegyi mulatság hangulatának megidézésére az irodalmi kantáta műfaji keretei között. A mesélő történetébe beleszövődnek a borissza karakterek dalai, melyeket az előadóművészek zenélés közben (2 hegedű, gitár, harmonika) nagy átéléssel, egyre jobban felpörögve – s ezáltal a közönséget is felpörgetve – adtak elő egészen addig, míg a hangulat már nem volt tovább fokozható – ekkor egy a capella közös énekléssel véget ért a résztvevők legnagyobb sajnálatára, akik vastapssal jutalmazták a vidám borisszákat.

A Rézerdő lakói – Méhes Csaba és a Brass in the Five előadása

Szabados Éva írása

Mintha egy varázslatos tavaszi reggelen a manók földjére csöppentünk volna, a Brass in the Five előadása a felnőtteket is lebilincselte bájos stílusával és magas művészi színvonalával. A tökéletesen kidolgozott zenés meseelőadás a Rézerdőbe röpítette a közönséget, ahol a manók élik gondtalan életüket, vándorolnak, kertészkednek, tréfálkoznak és muzsikálnak. Külön kiemelendő, hogy milyen mesterien dolgoztatták meg a gyermekek képzelőerejét, a hangszerek bármilyen eszközzé átalakulhattak, a kürt zuhanyrózsává, a tuba mosdókagylóvá.

Méhes Csaba virtuóz mozgásával, Simai László, Monoki Attila, Koppányi Béla, Soós Péter és Takács Tibor remek játékával egy teljes mesebirodalmat idézett elénk. E vidám, kedves világban természetes, hogy a szereplők manónyelven beszélnek, amiből ugyan egy kukkot sem értünk, mégis pontosan lehet követni a cselekményt. Bepillanthatunk a manók reggeli tornájába, és szemtanúi lehetünk a teknős és a csiga párviadalának vagy a veszedelmes medve megtáncoltatásának.

A nagyszerű játék, melyet áthatott a ritmus, zene és mozgás összehangolt kompozíciója, azzal zárult, hogy Méhes Csaba irányításával az egész nézőtér zenekarrá alakult, így a gyerekek a közös „muzsikálás” örömét is megtapasztalhatták. A Brass in the Five által nyújtott, ritkán látott stílus és minőség zajos siker aratott.

Fotók: Szabó Béla, Zilahy Márta, Vas Balázs