Azután megjelent a Máglya, a fájdalmasan eleven és temetetlen múlttal, amelyből nem lehet kivergődni, simul az elnyomás egyik kelléke a következőhöz, az új életbe, ahol mindennek tétje van, a gyásznak éppúgy, mint a szerelemnek. Majd kinyomtatták a novellákat, felhangzott az Oroszlánkórus. Ezek a férfikori művek egyértelműen részei a modern európai irodalomnak. Szemünkben a naplójegyzetelő, a novellista, a filmkritikus, az esszéista, a műfordító éppoly jelentős, mint a regényíró. Okkal. A József Attila-díjas szerző tisztában van azzal, hogy a stílus mindenekelőtt élet- és világszemlélet, hogy számára a világ meg a hang a szöveg két fontos kérdése, az, hogyan bomlik ki az egyikből a másik, hogyan lehet hanggal megépíteni egy világot, és hogyan kényszerít ki egy bizonyos világ egy bizonyos hangot. Ha azt firtatjuk, honnan ered mindez, a jellem után alighanem a családi hátérre kell leginkább gyanakodnunk.

Dragomán György Marosvásárhelyen született 1973-ban. Kivándorló útlevéllel érkezett Magyarországra. Szombathelyen érettségizett, az ELTE-re járt, angol és filozófia szakra. Választott városa 1988-tól Budapest.

Dragomán időtlen rítusok és gyerekkori történetek emlékeiből táplálkozik, jól mondják ismerői, hogy szereplőit nemcsak az emlékezéstől tartóztatja meg, hanem a történeteket is letisztítja a narrációról, mi több, lemond a személyiség plasztikus ábrázolásáról. Egy dolgot az elejétől a végéig elbeszél, miközben rendkívüli önfegyelemről és önkorlátozásról tesz tanúbizonyságot. Kiemelhetnénk kimagasló mesterségbeli tudását, kifejezőeszközeit, szépprózai hangját, elismerésre méltó érettségét, és vitán felül kapcsolhatnánk hozzá még két erényt: fantáziát, műgondot. A divatok nem érdeklik, csakis a maga útját járja. Bízik s reménykedik. Nem sztáralkat. Minden hiányzik belőle, ami ebbe a kategóriába emelné. Hát akkor mi? Az irodalom hazatalál című portréfilm végén azt mondja: „Jó keverék vagyok, balról zsidó, jobbról örmény, közben meg erdélyi magyar, de nem vagyok már Erdélyben rég, kevesebbet éltem Erdélyben, mint Magyarországon. Úgyhogy felmerül a kérdés: akkor én mi vagyok, tényleg? Én mégiscsak inkább az vagyok, aki elmeséli azokat a történeteket, amikből kijön egy nagy kép.” Ez a kép igen nagy, a történetben nem inog a pontos szerkezet, ott a kisfiú, mondhatnánk-erősíthetnénk a szavait, de miközben az eseményekre hangolódik, félreismerhetetlenül a maga hangján beszél. Dragomán Györgynek helye és rangja van a legjobbak között.

Most már csak egy dolgunk maradt: hízelgő alázat nélkül, szívből gratulálni a díjazottnak minden szempontból megérdemelt elismeréséhez!

Fotó: Szabó Béla