A mintegy 170 ezer fős magyar had ugyanennyi osztrák, és még ennél is több, 200 ezer orosz katonával nézett farkasszemet. Márpedig a hollywoodi filmekkel ellentétben, a valóságban rendszerint az a hadsereg győz, amelyik nagyobb. Azért akadtak pozitív fejlemények is. Júliusban kapitulált az egy éve ostrom alá vett Arad helyőrsége, majd Jellacic hadtestét sikerült Horvátországba űzni, s így a teljes délvidék magyar kézre került: éppen időben, hogy legyen hova visszahúzódni a magyar politikai és katonai vezetésnek a túlerő támadásakor. Görgei Artúr „feldunai” hadserege képes volt lekötni a vele szemben álló négyszeres túlerőben lévő orosz fősereget, s Bem József sem engedte kijutni az ellenséget Erdélyből, így végül a Szeged környékén összpontosuló magyar főerőknek lehetősége nyílt arra, hogy Haynau túlságosan gyorsan előrenyomuló hadát legyőzhesse, méghozzá meglepően kedvező erőviszonyok mellett.

Úgy tűnt, hogy a döntő csata a magyar kormánynak is helyet adó Szegednél lesz, s 34 ezer magyar katonát sikerült szembeállítani Haynau 25 ezrével és 160 ágyújával. Reális esély lett volna a győzelemre, ám korábbi tapasztalatából nem tanulva Kossuth a sereg élére azt a Henryk Dembinski lengyel tábornokot nevezte ki, aki már többször is bizonyította alkalmatlanságát. Augusztus 1-én Dembinski csata nélkül feladta a Szegedet védő sáncokat, majd augusztus 5-én az úgynevezett Szőregi csata után a Tisza keleti partjáról is tovább kellett hátrálnia. Maradt még a lehetőség, hogy Dembinski a Tiszától keletre, Aradhoz tartó Görgei seregével együtt végez Haynauval. Ám ekkor Dembinski érthetetlen okból nem a magyar kézen lévő Arad felé hátrált seregével, hanem a magyarok által ostromolt és császári kézen lévő Temesvár felé. E döntés katonai szempontból olyannyira elképesztő, hogy annak oka, a mai napig találgatások tárgyát képezi.

Haynau üldözőbe vette a déli magyar sereget, amely egyesült a temesvári ostromsereggel, s csatát kezdett vele. Az üldözés során az osztrák lovasság több ütközetben is győzedelmeskedett, s a magyar harci morál kezdett összeomlani. Pedig a Temesvári csatában is a magyar oldalon volt a túlerő (a képen Vinzenz Katzler litográfiáján). A csata kezdetén Dembinski 55 ezer katonával rendelkezett, míg Haynau 37 ezerrel. A magyar hadrend háttal Temesvár erődjének foglalt állást, a balszárnyat Kmety György hadosztálya és Gál László X. hadteste, a centrumot Guyon Richárd IV. hadteste, a jobbszárnyat pedig Dessewffy Arisztid IX. hadteste alkotta. Vécsey Károly csapatai a Temesvári erődöt zárolták. Már zajlott az ágyúzás, mikor Dembinski vezérkaránál feltűnt Bem József tábornok, s közölte a főparancsnokkal, hogy Kossuth őt nevezte ki helyette a hadsereg vezérének. Egészen hihetetlen, s a hadtörténelemben szinte példátlan, hogy ütközet közben egy hadvezér így tudja meg a leváltását. Emlékirata szerint ugyanakkor Dembinski inkább megkönnyebbült, mintsem haragudott. Ő ugyan távozott, de döntéseinek következménye belengte a nap alakulását.

Bem – mint mindig – szokásos lendületével vágott a csatába, s kezdetben egyáltalán nem alakultak rosszul a dolgok a magyarok számára, kiegyensúlyozott harc folyt délután 5 óráig. Ekkor azonban a magyar ágyúk kezdtek egyre ritkábban lőni, majd elhalkultak. Kiderült, hogy Dembinski a lőszertartalékot elküldte Lugos felé a csata kezdeti szakaszában (amerre visszavonulni szándékozott), s most a magyar tüzérség egyszerűen lőszer nélkül maradt a csata közepén! A helyzetet Bem lovassági csapásokkal próbálta orvosolni, és személyesen igyekezett lelkesíteni a csapatokat. Ám újabb baj történt: Bem lova elesett, és maga alá temette az ősz vezért, akit így hátra kellett szállítani. Perczel Mór és Dessewffy Arisztid próbálkoztak ugyan ellentámadásokkal, de a tüzérségi támogatás hiányában az osztrák ágyúk tűzesővel árasztották el a magyar vonalakat, amelyek hamarosan összeomlottak, s mindenki futásban keresett menedéket. Az alakulatok szétestek, a vereség katasztrofális méretűvé dagadt. Szerevezett visszavonulásról csak néhány egység esetében lehetett beszélni, s Lugosnál végül mindössze 30 ezer embert lehetett összegyűjteni. Csatába vetni azonban már ezeket sem lett volna értelme, teljesen demoralizálódtak.

A szabadságharc utolsó csatája pontot tett a szabadságharc végére, és ezt akkor mindenki tudta. Kossuth Lajos maga is azért adta át a vereség hírére Görgeinek a teljhatalmat, hogy zárja le a bukott háborút, bár később másként interpretálta, és a felelősséget áthárította a tábornokra.

Horváth Gábor

Felhasznált irodalom:
Hermann Róbert: Az 1848-1849-es szabadságharc nagy csatái. Bp.: Zrínyi, 2004
http://www.rubicon.hu/magyar/oldalak/1849_augusztus_9_bem_vereseget_szenved_temesvarnal/

A kép a Wikimedia Commons szabad felhasználású gyűjteményéből származik, a szerzői jogtulajdonos a kép készítője. A felhasznált kép forráshelye a szerzői jogi feltételekkel és a szerző megnevezésével itt érhető el.