Ez részben a jól összeválogatott segítőinek volt köszönhető, akik Hollywood csillagaiként könnyedén hitették el velünk a lehetetlent, másfelől a Szemfényvesztők igazi adu ászát maga az illúzió adta, amely nemcsak a filmbéli bűvészek közönségét csapta be, hanem minket is. Leterrier és forgatókönyvírói, Edward Ricourt, Boaz Yakin és Ed Solomon az elképesztő dinamizmus és a töméntelen mennyiségű – váratlan és néhol meglepő – történeti csavar precíz kivitelezésével elérte, hogy csakis a kezükre figyeljünk, ne pedig a vászon teljes egészére, a fránya logikai bakikra, a történet egyszerűségére, vagy a számtalan szereplő felvonultatásából fakadó A-listás színészek sikertelen kibontakozására. A szürkeállományunkat lebilincselő trükkök jócskán megtették hatásukat, és olyannyira lefárasztották azt, hogy esélyünk sem maradt kételkedni a látottakban. A Szemfényvesztők 2, hasonlóan elődjéhez, szintén gondoskodik erről, csak ennek végén nem lesz hüledezésből fakadó tapsvihar.

A Négy Lovas sem repdesett az örömtől, amikor Henley (Isla Fisher) távozott a csapatból, és helyére a dumagép Lula (Lizzy Caplan) csatlakozott. Pont jókor, ugyanis 1 évnyi bujkálás után végre újból lecsapnának egy hatalmas mobilgyártó cég vezetőjére, aki történetesen új készülékével – korunk aktuális problémájához igazítva – bárkinek hozzáférhetne a személyes adataihoz. Csakhogy a jótevő kvartettet palira veszik, és egy ismeretlen személy elrabolja őket, hogy aztán velük raboltasson el Ocean’s Eleven stílusban egy nagyon modern és menő mikrochipet, amivel az egész világ gazdasága és politikája befolyásolható lenne, ha rossz kezekbe kerül. Megindul hát az ádáz rohanás és az illúzióval teli kaland, melyben a Dylan (Mark Ruffalo) vezette csapat nemcsak a normális életüket kaphatná vissza, de még a világot is megmenthetnék a kibertámadástól.

A készítők Négy Lovasából is csak Solomon tért vissza a második felvonásra, új vezetőként pedig a tisztes iparosok között is döcögősen teljesítő Jon M. Chu érdemelte ki a csapat irányítását egy műfaji hiánypótlónak számító Justin Bieber – Believe koncertfilmmel és egy felejthető G.I. Joe – Megtorlással a háta mögött. De Chu inkább tűnik egy rajongónak, mint egy Leterrier szintű bűvésznek, aki mindenáron fel akarja fedni a már látott mutatványok titkát, és mint szakavatatlan, meglehetősen bonyolult és komplikált módszerekhez folyamodik. Nem is értette meg az első rész sikerének kulcsát, mindent, ami miatt szerethető és megmosolyogtató volt a négy bűvész előadása, kigyomlált a Szemfényvesztők 2-ből, kezdve az illúzió megteremtéséhez szükséges titkokkal. Míg az előd nézőjét egy valóságos bűvészmutatvány közönségeként kezelte, addig a második rész a backstage-be ültet le minket, ahol alaposan megvizsgálhatjuk az ingujjak belsejét és a kalapok rejtett nyílásában rejtőző bolyhos kis nyuszikat. A varázslat tehát teljesen kiveszett a Lovasok visszatéréséből, és bár a tempóját tekintve irdatlan sebességgel cikázik a helyszínek és a szereplők között, a nagy kapkodásban nem egyszer megremeg a készítők keze.

A film két órás játékidejében rengeteg cselekményszálat, karaktert igyekszik felvonultatni, így nem csoda, hogy sok minden elsikkad a nagy rohanásban. Henley kiválását ezért két mondatban lerendezik, új tagként pedig Lula behozatala kimerül egy amolyan „Tádám! Itt vagyok!” felkiáltásban. Elég nehéz az eseményeket nyomon követni, főleg úgy, hogy az egyes szálak, motivációk a homályba vesznek, vagy Makaó utcáin hátramaradnak. Persze nagy leleplezésekből és fordulatokból ezúttal sincs hiány – talán már túlságosan sok is –, csak annyira nyakatekertek és keszekuszák, hogy minderre már érdektelenül legyintünk majd.

És ahogy a modernkori Robin Hoodokat lebuktatják a filmben, úgy a közönség számára is elvész az illúzió. Chu a könnyebb utat választva, a CGI adta lehetőségekre támaszkodva teljesen elrugaszkodik a földtől, így ahelyett, hogy ötletes és egyszerűen megmagyarázható trükköket látnánk – melyek döbbenetet keltenének – a kedvenc szélhámosainktól, csak üres csillogó hókuszpókuszt kapunk. Az első résszel ellentétben „sikeresen” eléri, hogy figyeljünk az apró részletekre is, a szemet szúró logikai bakikra és a feltűnően túlnyújtott értelmetlen, de látványos akciókra. Stan Salfas vágó keze lehetett volna bátrabb, főleg a Szemfényvesztők 2 csúcspontjának számító rablásnál, ahol svindlereinket hosszú percekig többször is megmotozzák, miközben valamilyen okból kifolyólag egymásnak passzolgatják a mikrochipet, mint profi kártyahajigálók. Az ehhez hasonló vontatott és többször oda-vissza eljátszott cselekményeknek köszönhetően hamar ráununk a látottakra. Ha egyáltalán nyomon tudjuk követni az összemosódó és gyengén koreografált vizuális történéseket, például egy olyan jelenetben, amely Dave Franco múltkori ügyesen megkomponált bűvészeszközökből fegyvert kovácsoló harcát igyekszik átemelni, csak ezúttal a kapkodó Mark Ruffaloval a középpontban.

A kevesebb mindenképpen több lett volna a Szemfényvesztők 2 esetében, már csak a karakterek miatt is. Jesse Eisenberg kétségkívül a vezér szerepét kapta az egoista duzzogó figurájával, amely ezúttal bár kicsivel több játékidőt kap, érvényesülni most sem tud. Dave Franco csibészes mosolya még mindig meglágyítja a női szíveket, míg Woody Harrelson duplázza a felettébb szórakoztató adok-kapok (vagyis magamnak adok-adok) poénok számát. Az előző rész krimi-thriller vonalának mozgatórugója, Mark Ruffalo önmagának árnyékaként, tanácstalanul téblábol a helyszínek között, várva a stáblista jelentette megváltást. Lizzy Caplan újoncként megkapta a ripacs szerepét, és noha kevés játékidő adatott meg neki, legalább tízszer annyi szöveget tud elhadarni, hála a hatalmas tüdejének és pörgő nyelvének. A tökéletesnek közel sem mondható trükköt Morgan Freeman és Michael Caine valamennyire megmenti a teljes leégéstől, ugyanakkor ha Daniel Radcliffe néhol gyerekes, tenyérbemászóan utálatos, de kétségkívül kiszámíthatatlan gonoszára helyezték volna a hangsúlyt, és ezzel nem szorítják háttérbe, akár még jól is szórakozhattunk volna. Kétségkívül a film legjobban eltalált és megírt eleme ő, csak ezt senki nem vette észre a készítőknél, így a fékevesztett rohanás végén ezt a karaktert is sikerül a szürkeségbe taszítani.

A Szemfényvesztők 2 hiába igyekszik folyamatosan kicsavarni a cselekményét, folyamatosan a maximumra járatni a tempóját, a rengeteg karakternek és az ötlettelen trükköknek köszönhetően, mindez csak erőltetett, üres mutatvánnyá válik, mely a folytatások szokásos hibáitól szenved. A műfaj sajátjaként még egy gonosz ikertestvér is felbukkan, ezzel téve tökéletessé az amúgy is kiszámítható és közhelyes összképet. Bár Leterrier darabja sem egy okos film volt, de legalább volt annyira ügyes, hogy mindezt elfedje előttünk, Jon M. Chu segédként, bár igyekszik mindezt ellesni tőle, hiányzik belőle a bűvész legnagyobb erénye, a kreativitás és a varázslat iránti tisztelet. De még az is lehet, hogy a Négy Lovas csak ezután áll elő a végső nagy mutatvánnyal, melyet már be is rendeltek, ha ez pedig így van, akkor az illuzionisták kódexe szerint az első rész volt az ígéret egy nem mindennapi show-ra, az illúzióromboló második rész a fordulat, míg a harmadik a jutalom lehet majd, amely a lelkünkből kigyomlált varázstrükkök iránti hitünket újból visszahozhatja.

Köller Kristóf
Forrás: TheScreen.hu