Robert Zemeckis-nek ugyan jól áll a halál is, de az élet mindenképpen – legyen akár elszigetelt magányos, sorsot társadalomba helyező, s ott visszafogottan végigkövető; a múltat eltemető, a jövőbe visszatérő, vagy a jelenben repítő. A nyomaték (és a kényszer) mindig az emberen és az emberben van, miért lenne ezúttal máshogy. A Kényszerleszállás (angolul simán Flight) elképesztően nagy film. Hatásos, összerakott, őszintén leíró, a végén megtört-megtörő. Persze, némi hollywoodi segédlettel ma már semmi nem működhet hibátlanul (vagy ami meg igen, az pont nem hollywoodi), de Zemeckis filmjénél a hangsúly karakteresen és mereven az emberen, a személyiségen, a léleken van.

Whip Whitaker kapitány története nemcsak azért tanulságos, mert rádöbbent arra, mennyire könnyű és életveszélyes játszani a közbizalommal, hanem pont a fordítottja miatt is: mennyire esetleges, hogy az említett közbizalom éppen egy ilyen „istenvezérelte” kézbe kerül-e (vagy sem). Ha nem ő lett volna ott akkor, 6 halott helyett 102 koporsót kellett volna ácsolni, s – most kapaszkodjunk! – alkoholos befolyásoltság nélkül egyáltalán nem biztos, hogy sikerült volna ilyen határozottan, bátran, vakmerően, ösztönből manővereznie. Az érem akkor is kétoldalú, amikor kizárólag csak az egyik lapját láthatjuk. A végső (meg)törés pedig törvényszerű és feloldozó, miatta válik emberré a hős, és hőssé az ember. Szép, hatásos, hiteles példázat. Legutóbbit messze köszönhetve a kétszeres Oscar-díjas (hatszoros jelölt) Denzel Washingtonnak. Karaktere (tekintet, beszéd, kiterjedés) minden másodperce valódi, közeli és önsajnálattól szagló, egy az egyben viszi a történetet – nem zuhanórepülésben, hanem magasan szárnyalva. A nyomaték nem a kényszeren van. Mert a Kényszerleszállás könnyedén nagyszerű film az ember mikro- és makrofelelősségéről.

2012, amerikai, 138 perc
rendező: Robert Zemeckis
forgatókönyvíró: John Gatins
szereplők: Denzel Washington, Kelly Reilly, Rhoda Griffis, Nadine Velazquez,
Melissa Leo, John Goodman, Don Cheadle, Bruce Greenwood

Szilvási Krisztián