A Herczku Ági & Band és a lemezeit gondozó Fonó Kiadó most a WOMEX-es koncert felvételével jelzi a rangos elismeréseket: a Fonó a legjobb világzenei kiadók összesített listáján a 12. helyen végzett (az utóbbi években több lemezük az élbolyban mozgott az európai rádiós listán), Herczku Ági és zenekara pedig bekerült az esti WOMEX-es koncertek közé, ami egyrészt igen nagy dolog, másrészt pedig hatalmas lehetőség a világzenei szakemberek előtt való bemutatkozásra. Láttam élőben is a műsort, és ha elfeledtem volna, a Live at WOMEX emlékeztet rá, hogy Herczku Ági az egyik legeslegjobb folkénekesünk, mostanra eljutott oda, hogy bizonyítania hazai keretek közt már nem kell, szakmailag csúcson van, hibázni már nem is igen tudna, a hangja áradó és gyönyörű, kifejezetten üdítő élmény őt látni és hallani. De ez a zenekar valójában nem az övé, még ha a neve elöl is szerepel – mint húzónév –, sokkal inkább egy banda, aminek történetesen Herczku Ági az énekesnője. És még csak nem is egy zenekar a Band, mert bár jobbnál jobb ifjú népzenészek (Fekete Márton „Kispuma”, Födő Sándor „Fodo”, Hegedűs Máté „Kishega”, Molnár Péter „Mojmoj”, Pálházi Bence „Pálesz”) a közreműködők, az egész jól körvonalazhatóan Nikola Parov világa – balkáni és erdélyi ihletettségből néha egészen folkosan, máskor színpadi konceptzenére hajazón –, és nem azért, mert valamennyi dal az ő szerzeménye, és megannyi hangszeren játszik, sőt énekel is, hanem egyszerűen az összhatás révén. Vagyis nem érezni azt, hogy itt minden Ági lényéhez lenne igazítva, körülölelve és vállra emelve ezt a nagyszerű művészt, kihangsúlyozva minden rezdülését. Persze ez önmagában nem baj, van ereje a történetnek, a koncertanyagot záró Ya stani, Télben szamár például egészen közel jár az elszabaduláshoz, a muzsika ezerrel zakatol, az énekesnő pedig ki tud bontakozni. A lemez több nézőpontból is kiváló és élvezetes, ám hallgatnánk már Herczku Ágitól egy valódi szólóalbumot is. (A WOMEX-es showcase koncertek adott rövidsége miatt a lemezre négy bónusz stúdiófelvétel is rákerült.)

Kedvenc róla: Ya stani, Télben szamár és Stokaszmete

A kapcsolódó Youtube videó lejátszása. 

Az Evelin Tóth Trio Māyā (Szerzői, 2016) című lemeze – már előre kell szólnom – a hangzsonglőrködés egyik csúcsteljesítménye. Annyi rajta a játékosság, és a tudatosan végigvitt érzelmi zarándoklat, hogy szinte veszélyes egyszerre befogadni. Tóth Evelin az a művésztípus, aki nem bír egyféleképpen nekilátni a mesélésnek, teljes lényével alakít és ad át, ami a gyakorlatban azt jelenti, hogy időnként már konkrét dalszövegekre sincs szüksége. De ez nem feltétlenül a szöveg nélküli dzsesszéneklés formailag, bár az a technika is megvan neki. Sőt, ne is próbáljuk semmiféle stílusba belegyömöszölni, azon kívül, hogy közel sem célravezető a megfejtést keresgélve, még sértő is egy ilyen szabadságfokon izzó lényre nézve. Ez a teljes terében hangkitöltött eksztatikus ambient zene a névből is sejthetően mindössze három ember munkája, miközben ég és föld egyszerre szól mindvégig. Talán éppen azért képes ennyire elemelkedni és körbejárni a rendelkezésre álló létezés köreit, mert mindhárman mélységesen hisznek életre lehelt hangkeltőik manifesztáló erejében, Szalai Péter az ütőhangszereiben, Kardos Dániel a gitárjaiban, és Tóth Evelin a hangjában. Tökéletesen egyben van az egész produkció, a két hangszeres muzsikus lenyűgöző elevenséggel ágyaz meg a pillanatok folyamának, Evelin pedig tényleg mindent eljátszik a hangjával, amit meg akar jeleníteni. Nem meglepő ezek után, hogy a zenélés mellett színészettel is foglalkozik, magától értetődően harmonizál a szándék és a megvalósítás. Nyilván rengeteg munka, technikai képzés és akár megszenvedések árán való kiérleltség állhat e mögött – és a sok produkciós tapasztalat az alternatív színházaktól a lemezek során át a különböző énekstílusok (klasszikus, indiai, szefárd, magyar népzenei, afrikai) elsajátításáig –, de a lényeg az a kreatív szabadság, ahogy ez a sokrétű tudás egy nagyszerű, élvezetes és láttató erejű produkcióban tudott testet ölteni. Ha mégoly illékony, örömittas és fájdalmasan vonzó létezést festve is fel, ami után ott a kínzó készetetés az újabb merülésre. Mondanám, hogy megismételhetetlen csoda született, de most pont a csodákban kezdtem el hinni, így máris várom tőlük az újabb köröket…

Kedvenc róla: Madárdal, és Milagre.

Az ünnepi események közé tartozik egy-egy új Lajkó Félix megjelenés is, a Most jöttem… (Fonó, 2016) azon lemezei sorát bővíti, ahol a vendégmuzsikusok, vagy társművészek kiemelt szerepet kapnak. A négy vendég neve a borítóra is rákerült, Palya Bea, Csizmadia Anna és Tintér Gabriella énekesnők mellett a Muzsikásból és a Poros zenekarból ismert Porteleki László prímás a jeles közreműködő. Lajkó Félix zenekara – azaz rajta kívül Brasnyó Antal brácsás és Szabó Csobán Gergő nagybőgős – az alapbanda, a fundamentum tehát szilárd. Legyen bármilyen újítás, jöjjön vendégeskedni a fél folkvilág, a dolog attól működik igazán, ha az alapok esszenciális jelenléttel bírnak, és semmilyen értelemben nincsenek kikezdve. Most egy kicsit ki vannak – még ha ezek nem is terhelik meg különösebben az összhatást. A felütésből ez nem is látszik még, de beljebb hatolva a hangsúlyok ide-oda csúsznak, miközben egyfajta zsinórmérték végighúzódik az album egészén. Nem azt mondom, hogy ez most nem egy Lajkó Félix lemez, mert a jellegzetes és bármilyen szövegkörnyezetben felismerhető hangzás és atmoszféra az övé – ráadásul egy lemezen belül élvezhetjük Félix briliáns hegedű és citerajátékát is –, csak az arányok néha jelentősen áttevődnek a népdalos kiszerelésű drámai helyzetjelentésekre. Ez nyilván produkciós megfontolásból érvényes szemlélet, és mi tagadás, működik is, lemezhallgatói szempontból éppúgy érdekesebb és könnyebben befogadható egy dalos menetekkel tarkított anyag, akár az élő koncertek felől nézve. Mert amit eddig mondtam, az cseppet sem érinti az album minőségét, mi több, a Most jöttem… ott van a legeslegjobb Lajkó Félix anyagok közt, az énekesnők tudásuk és tehetségük legjavát beleadva veszik fel az öntörvényű zseniként tisztelt muzsikus tempóját, és élik bele magukat a hangulatba egész valójukkal, és Porteleki László atmoszférateremtő hegedűjátéka is kibogozhatatlanul szervül a textúrába, így az elgondolás és megvalósítás előtt is könnyedén és örömmel hajtok fejet. Mi több, húsba vágóan erőteljes és nyers a megszólalás, szinte már csontzúzóan drasztikus zene ez, eloldott pillanatot alig találni, a szövegek is gyomorszorító életképeket hoznak testközelbe, és bár a folklórhoz köthetőek, ezzel a zenei környezettel, amiben nép-, világ- és kortárszene határai rég elmosódtak, a megfogalmazható tartalom is univerzálissá válik. Ezt most megint nehéz lesz megugrani. (Az tehát már csak az én privát hülyeségem, hogy remélem, lesz még azért valamikor olyan egyszerű és letisztult Lajkó Félix album is, ahol egyetlen kijátszott hangját sem fedi el semmi más, legyen az bárki és bármi.)

Kedvenc róla: Még azt mondják és Zeng a szó

Rácz Mihály
Forrás: langologitarok.blog.hu