Hogy kerültetek bele a Rájátszásba, és – főleg – hogyan találtatok egymásra?

Háy János: Egy szellemes magazin úgy gondolta egyszer, hogy lefényképezi a magyar undergroundot, és – mivel under ground – ezt a fotózást az épülő négyes metró egy megállójába tervezték. Ott ismerkedtem meg a Zolival. Azt gondolták, hogy mind a ketten underground-ok vagyunk (nevetnek). Megismerkedtünk, meg is szerettük egymást, ráadásul tudunk együtt dolgozni, így előbb voltunk együtt – akár a fellépések szintjén is –, mint a Rájátszás. Mikor elkezdődött a Rájátszás – ami kezdetben úgy nézett ki, hogy a szervezők költő-zenész párosokat kerestek –, akkor evidencia volt, hogy Zoli és én leszünk egy páros. És ez így volt jó. Egyszer volt ugyan próbálkozás, hogy Zolit is, meg engem is összeraktak másokkal, de az nem nagyon működött (nevetnek).

Mi a közös bennetek?

Háy János: Azon kívül, hogy jól nézünk ki? (nevetnek)

Beck Zoli: Találtam végre egy írót, aki nem kopaszodik. (nevetnek) Mindketten benne állunk az undergroundban, és ez alatt talán leginkább alkotói szabadságot értek, ráadásul szeretjük a rockzenét. 

Mennyire ismeritek, illetve kedvelitek egymás munkásságát?

Beck Zoli: Viszonylag jól ismerem János írásait, bár azt nem állítanám, hogy a teljes életművét végigolvastam – és nagyon is szeretem őket. Mikor elkezdtünk együtt dolgozni, az a furcsa helyzet állt elő, hogy amit külön-külön csináltunk, azt hellyel-közzel ismertük ugyan, de nem az állt az érdeklődésünk fókuszában. A Gézagyerek vagy A bogyósgyümölcskertész fia olyan szövegei a kortárs irodalomnak, amelyeket még akkor se tudsz elkerülni, ha nem kedveled; ha meg szereted őket, akkor kénytelen vagy velük folyamatos viszonyt folytatni; de nem a Xanaduból indultam, hanem például a Háylandből – azt nagyon bírtam, azt a különös, sőt különleges vizuális világot, amit ez a könyv mesél el.

Háy János: Direkt azért csináltam egy ilyen képeskönyvet, hogy a zenészek is élvezhessék a munkáimat. (nevetnek)

Beck Zoli: Ja, a lusta zenészek végre olvasnak valamit. (nevetnek) Amióta együtt dolgozunk, azóta persze alaposabban ismerjük egymás szövegeit, sőt János legutolsó kötetét, az Ország, város, fiú, lányt egy kicsit előbb olvastam, mint a nagyközönség. Az meg különösen jó élmény, amikor egymásba „beleírunk”, vagy ha egy szövegbe közösen is „be tudunk költözni”…

Háy János: Szeretem Zoli és a 30Y dolgait. Ha tehetem, elmegyek a koncertekre (el is hívnak). Szoktam izgulni értük, hogy jól sikerüljön. Persze egy szint alá soha nem mennek, de van, amikor nagyon-nagyon átjön a dolog. Nekem fontos, hogy a rockzene jó minőségű legyen, mert én ezt a kultúra fontos részének tartom szemben az általános magyar véleménnyel, ami belöki a szórakoztató kategóriába. Szerintem a popzene saját jogán része a kultúrának, ugyanúgy, ahogy a költészetnek is része a dalszövegírás. Persze minden művészeti ágban van ócska és korrupt cucc is. Én a jó dolgoknak drukkolok, és igyekszem messze elkerülni a hamisságot. A lényeg valahol tök egyszerű, igazat kell mondani, nem pedig produktumokat hozni létre szakmányban.

Nem először jártok Győrben, mit gondoltok erről a városról?

Háy János: Sokszor voltam Győrben, szeretem a várost. Nagyon nagy öröm, ha az ember olyan helyen járhat ebben az országban, amely nem szegény. Szeretném, ha Kelet-Magyarország is így nézne ki… akkor boldog magyar ember lennék.

Beck Zoli: A zenekarral többször is jártunk Győrben, már viszonylag jó helyismerettel rendelkezem, bár a könyvtárban még nem voltam. Ismerős hely és szeretem. Az egyik legintenzívebb élményem nem is a 30Y-hoz kötődik. A Heaven Street Seven búcsúturnéjának egyik legjobb koncertjét éppen itt adta – együtt játszottunk az Egyetemi Napokon. Jó búcsúkoncertet adni az egyik legnehezebb dolog: abba örömöt, motivációt belepakolni – ez igen nagy energiákat kell, hogy mozgósítson a zenekar tagjaiban. És a győri volt talán a legfelszabadultabb, legemelkedettebb HS7 koncert, amit valaha láttam.

Háy János: Nekem színházi szerzőként volt egy egyedülálló élményem: ez a színház merte megcsinálni – amit minden színháznak kellene amúgy –, hogy nagyszínpadra tett egy kortárs darabot, A Gézagyereket. Nagyon furcsa színházi világban élünk: a színházak nem bíznak a kortárs szerzőkben, és legtöbbször a lehető legkisebb helyen játsszák a mai darabokat. Nekem nagy durranás volt, hogy itt Győrben ezt felvállalták, hiszen a kortárs darabok szólnak konkrétan arról, hogy mi történik itt velünk itt és most.

tmoni
Fotók: Pollreisz Balázs

Fotógaléria: Háy come Beck

28 kép