A mozgalom nélkülözte a hősiességet, a nagyszerűséget és a realitást is. Társadalmi bázisa nem volt, tevékenységük csúcsán is mindössze százan lehettek. Hogy mégis kikből állt? Olyan sértődött értelmiségiekből, akik II. József reformjait támogatták korábban, és annak halála után – mikor a magyar történelmi alkotmány éppen újra helyreállt! – elvesztették a bécsi felvilágosult abszolutizmus támogatását, és ezzel pénzügyi biztonságukat. Ezek a sértődött írók, jogászok, csalódott papok, hallgatók voltak a magyar jakobinusok, ráadásul származásilag zömmel nemesek. Legismertebbek közülük: Kazinczy Ferenc vagy Batsányi János. Jellemző, hogy Kazinczyról 1989 előtt sokszor leírták, hogy fiatalként jakobinus volt – azaz pozitív –, míg később konzervatív lett, azaz negatív. Holott sokkal inkább fordítva történt, egy fiatal világmegváltó tervekkel érkező író lett felnőtt férfi. És ez így van rendjén.

A jakobinusok vezetője, Martinovics Ignác maga a kiismerhetetlen személyek csimborasszója. Pap volt, világlátott ember, majd a bécsi udvarnak fizetett besúgója. Besúgói státuszát és vele fedőposztját, tanári állását az egyetemen elvesztve jakobinusnak csapott föl. Martinovics korábban folyamatosan jelentett a szabadkőművesek titkos összejöveteleiről, melyek egyébként éppen a magyar jakobinusok szellemi hátországát is adták. Folyamatosan kettős játékot játszott, önző, öncélú és törtető ember volt, amely tulajdonságok igencsak negatívan befolyásolták egyébként kétségtelen tehetségét és szorgalmát. Martinovicsék egy kétfokozatú átalakítását tervelték ki a történelmi magyar államnak, francia mintára. Először a gróf Sigray Jakab-féle Reformátorok Társasága vette volna át a hatalmat – miután komoly tagságot toboroz –, és bevezette volna a nemesi köztársaságot (némileg az éppen működésképtelenek bizonyuló és megszűnő lengyel állam volt a példakép), majd jött volna a klasszikus jakobinus diktatúrát kialakítani vágyó Szabadság és Egyenlőség Társasága, amely felváltja az előbbit. Könnyen elképzelhető a francia minta alapján, hogy ez micsoda polgárháborút hozott volna az etnikailag annyira megosztott Magyarországra…

A szerveződés villámgyorsan lebukott, maga Martinovics árulta el elfogása után társait és az egész szervezetet, jócskán felnagyítva annak (és így saját magának) jelentőségét. Az elfogott főigazgatók perét Budán tartották 1794 végétől 1795 áprilisáig. Nem szabad elfelejteni, hogy 1794-ben a magyar királyság hadban állt Franciaországgal, így a jakobinusok közvetve az ellenséggel cimboráltak, és emellett a magyar alkotmány ellen ténykedtek! Ennek tükrében nehéz lenne vitatni a bűnösségüket. Ugyanakkor azt is meg kell említeni, hogy a Martinovicsék elleni per nem nélkülözte a példastatuálást sem, ennek lett következménye a Magyarországon szokatlanul kemény büntetés. Az elfogott 47 tag közül 18-at halálra ítéltek (és jószágvesztésre), további ugyanennyit börtönre. Végül 7 kivégzést hajtottak végre, a többiek ítéletét kegyelemmel börtönbüntetésre mérsékelték.

1795. május 20-án Martinovicsot és négy társát a budai vár melletti mezőn lefejezték, mely eset után a hely a Vérmező nevet örökölte meg a közbeszédben. A 48-as magyar nemzedék szemében, amely már a francia forradalom propagandájának köszönhetően Robespierre és társainak állítólagos nagyságán nőtt fel, Martinovics is hős lett, minden valódi érdem nélkül. Ezt a pozitív legendát aztán a marxista világ továbbvitte, és ránk hagyományozta. Ideje lenne azonban helyén kezelni a magyar jakobinus szervezkedést, ez pedig a magyar történelem filmjében pusztán egy jelentéktelen epizódszerep.

Horváth Gábor

Felhasznált irodalom:
http://www.rubicon.hu/magyar/oldalak/1795_majus_20_a_magyar_jakobinusok_kivegzese/

A kép a Wikimedia Commons szabad felhasználású gyűjteményéből származik, a szerzői jogtulajdonos a kép készítője. A felhasznált kép forráshelye a szerzői jogi feltételekkel és a szerző megnevezésével itt érhető el.