Könnyen hallgatható, szolid ritmusú zene, sokszor egyáltalán nincs benne semmilyen ütem, vagyis nem a ritmusérzékre hat, hanem a tudatalattira. Tipikusak benne a tengerzúgáshoz hasonló loopok (hangminták), a mély alaphangok, vagy akár az erdő éneke (madárcsicsergések). Gyakran alkalmaznak bennük az életből vett különféle zajokat is (utcazaj, lépések, ajtónyikorgás, stb.). Előfordul a hagyományos zeneiség, ill. a zenei motívumok összefüggésének, egymásba való logikus fejlesztésének teljes hiánya is, valamint a természetes hangkörnyezetekben általában meglévő véletlenszerűség vagy kiszámíthatatlanság imitálása. Az instrumentális ambient zenében a hangzás, és nem a dallam a meghatározó. Első hallásra meditációs jellegű. Fő hangszerük a sampler (egy könnyűzenében alkalmazott elektronikus eszköz, mely képes bármilyen hangot felvenni, majd visszajátszani, illetve az adott hang magasságát is megváltoztatni) és a többsávos magnetofon.

Az ambient mozgalom törekvései több, önállóan is létező zenei stíluson belül is megfogalmazhatóak, de magára az ambientre amúgy is jellemző a stíluskeveredés; az eszközök sokfélesége, így a jazz, az elektronikus zene, valamint a klasszikus és new age-irányzatok egyaránt építőkövei lehetnek. Leggyakrabban elektronikus hangszerek jelentik a fő irányvonalat, de mindezek keveredhetnek a klasszikus zene, és más országok, kultúrák tradicionális hangszereivel is.

Az ambient a zenei világban az 1970-es évek végén született meg, s főképp Brian Eno nevéhez köthető (természetesen voltak előzményei: Erik Satie, John Cage, David Behrman, Wendy Carlos, Annea Lockwood, valamint a minimálzene mesterei: Philip Glass, Steve Reich és Terry Riley). Eno-t a legenda szerint elütötte egy autó, amelynek következményeként hosszú kórházi kezelésre szorult. Egyszer megkérte egy női látogatóját, hogy tegyen fel egy 17. századi hárfazenei lemezt, de a hölgy elfelejtette távozása előtt feltekerni a hangerőt, így Eno csak a kinti esőnél hangosabb részleteket hallhatta. Lassan megadta magát a hangoknak, és ennek köszönhetően olyan tapasztalatokra tett szert, amely a modern ambient megalkotására késztette. Első albuma az 1978-as Music for Airports volt, amely a négy részes Ambient sorozatának első tagja. Ezt az albumok repülőtéri várótermek számára készítette, azoknak az embereknek, akik órákat várnak a nagy út előtt, amellyel hatalmas távolságokat szelnek át. Sok ember fél a repüléstől, így az ambient megnyugtatja őket.

A nyolcvanas években megjelent a sampler és átvette az uralmat az elektronikus zenében, ez a szintipop korszaka. Mégsem mondhatjuk, hogy az ambient ne lett volna jelen ebben az időszakban, ugyanis az olyan industrial zenekarok, mint a Throbbing Gristle, a Coil vagy az Ike Yard folytatták az új technikával való kísérletezgetést. A legtovább talán a Zoviet France merészkedett: Mohnomishe című lemezük rideg elvontságával és kiszámíthatatlanságával a mai napig az egyik legnagyobb industrial jellegű ambient alkotás. Brian Eno is folytatta a Music for Airports-szal megkezdett Ambient-sorozatot, majd ezt a zenei világot, amelyben néhány követője is volt, mint például Harold Budd (Abandoned Cities, Lovely Thunder). Még egy művészt fontos kiemelni ebből a korszakból, Steve Roach-ot, aki rendkívül egyedi zenei univerzumot hozott létre. Munkáiban törzsi rítusok eufórikus világát ötvözi a lecsupaszított, olykor csupán egy-egy hanghullámból álló minimalista stílussal. A zene nála már nem válik a környezet egyik elemévé, hanem maga a zene válik önálló környezetté.

A kilencvenes évek első felét szokták az ambient aranykorának nevezni. Ekkor rendkívül gyorsan terjedt a stílus, de mindenki mást értett alatta, mert keveredett a techno és a house lágyabb irányzataival. A hetvenes-nyolcvanas években lefektetett alapokra építkezők számíthattak olyan műfajspecifikus kiadókra, mint a Fathom, a Hypnos, az em:t, az Instinct vagy a Touch, akik teljes diszkográfiájukkal az ambient kiépítését vállalták magukra. Ennek eredményeként rengeteg lemez látott napvilágot, melyből hármat emelünk ki. A KLF 1990-es évjáratú kultuszkiadványában, a Chill Out-ban egy tanyasi közeg elevenedik fel előttünk madárcsicsergéssel, a távolban eldöcögő vonat zajával, a kunyhóból kihallatszó rádióval. És még számtalan egyéb hanggal. A KLF azonban hangmintákként kezeli ezeket, és ahogy más zenék egy taktust vagy egy dallamot ismételnek a zenei hatás megteremtéséhez, a KLF ezeket a talált hangokat ismételgeti látszólag mindenféle szervezőelv nélkül. Az eredmény álomszerű, minden percében új irányba induló, meglepetésekkel teli, egyórás óriáskollázs, melyben teljesen egyenrangú egy archív Elvis Presley-felvétel, egy sok percen át kitartott hang a szintetizátoron és egy bárány bégetése. Adham Shaikh és Tim Floyd közös munkája, az 1996-os Drift már a hosszan úszó, nagyon keveset és nagyon lassan változó hanghullámokat és az akusztikus megoldásokat helyezi előtérbe. Hangzásvilágukkal azt a természet közeli, nem ritkán törzsi szertartásos stílust képviselik, amelyet Steve Roach kezdett kultiválni a nyolcvanas években, és ami később tribal ambient néven talált olyan követőkre, mint Antonio Testa, Vidna Obmana vagy az O Yuki Conjugate. Az egyik legfontosabb ambient előadó, a mai is aktív Robert Rich 1995-ben készítette el Brian Lustmorddal közösen a Tarkovszkij-film által ihletett Stalker című lemezüket, amely a dark ambient egyik legelső és legfontosabb kiadványává vált. A lemez minimálisra redukálja a zenei történést, ami azt jelenti, hogy több különböző hangsáv rakódik egymásra, ezek a hangsávok viszont nagyon hasonló frekvenciatartományban mozognak, így gyakran nem is lehet megállapítani, pontosan hány forrásból érkezik az, amit hallunk. Egyetlen, homogén hangtengernek tűnik, amely folyamatos mozgásban van, de mozgása olyan lassú, hogy szinte észlelhetetlen. A kilencvenes években az eredetileg megnyugtató háttérzeneként értelmezett ambient már a múlt, helyette saját életre kelt vegyes, alműfajokkal teli irányzat alakult ki.

Az új évezredben is tovább élnek a korábban kialakult tendenciák. A környezeti hangfelvételekből építkező zeneiségnek például olyan alkotóit ismerjük ma, mint Giuseppe Verticchio (Nimh), Mark Nelson (Pan American), Matteo Uggeri, Andrea Ferraris, illetve a külön erre az irányvonalra specializálódott (egyébiránt magyar) kiadó, a 3Leaves. A progresszív rock (pl. Pink Floyd: Shine on You Crazy Diamond) gyökerekből kinőtt ambientet például Jonn Serrie, Gregory T. Kyryluk (Alpha Wave Movement) és Rudy Adrian vitte tovább, a 90-es évek elején virágzó ambient house magvai a kétezres évek dub techno irányzatában találtak táptalajra. A sötét tónusokkal és minimalista zenei történéssel dolgozó dark ambient pedig a leggazdagabb termést produkálja mind a mai napig. Létrejött két új alműfaj is, a pszichedelikus és a modern classical ambient. Az előbbiről a stílus szakértői a játékosságra való nyitottsága miatt egyszerűen tudomást sem vesznek, a popzene kutatói pedig elvontsága miatt nem foglalkoznak vele. Gyökerei a goához vezethetők vissza, mely a gyors ritmusú, dallamos, de technószerűen monoton tánczene (a trance) egyik mutációja, amely egyfelől a keleti zenehagyományra támaszkodik, másfelől a legújabb technikai vívmányokra. A pszichedelikus ambient megtartja az effekteket, időnként a kelet egzotikumát is, a tempót viszont mérsékli, és keményen őrlő dobok helyett panorámaszerűen szétterülő, hosszan kibontott hanghullámokkal gazdagítja a számokat. A modern classical ambient alkotói hangsúlyozottan akusztikus hangszereléssel hoznak létre ambient jellegű, lassan építkező és álomszerű zenei világot. Ez a fajta klasszikus hangszerelés gyakorta eredményez olyan zeneiséget, amellyel az ezredforduló utáni filmkészítésben is sokszor találkozhatunk.

Végül vegyük végig az alműfajokat, hogy teljes képet kaphassunk a stílusról. Néhányat már említettem a történeti részben, de most foglaljuk össze az összeset. Alapvetően három nagy ágra bontható az ambient: classic ambient stílusok, dark ambient stílusok, valamint a már említett pszichedelikus ambient. Ez utóbbi a legújabb, ezért további alműfajokra nem bontható. A klasszikus ambienthez tartozik az Eno- és Budd-féle eredeti klasszikus ambient, a minimal ambient (minimálisabb formája az előzőnek: tiszta, folyamatos szerkezet, gyakran csak egy akkordból áll), a tribal ambient (törzsi zene és a természeti elemek kombinációja, több benne a ritmus, mint általában az ambientben, jellemző a rendellenes hangszerelés), amibe néhány rendszerező az ethnic ambientet is beleérti, valamint a már említett modern classical ambient, amit neo classical ambientnek is nevezünk. A legszerteágazóbbak a dark ambient stílusok, ide tartoznak: eredeti dark ambient (sötét, fenyegető hangképek, nagyon elvont, néha gépies, mindennemű ritmus nélkül való, mély, homályos hangok és morajok, dallamos szerkezettől mentes), ambient industral (tovább bontható ambient noise-ra, clinical ambient-re és isolationism-re), death ambient (ez egy rémisztő, horror dark ambient, halált idéző légkörrel), ritual ambient (ez a formája a dark ambientnek egyesíti a legtöbb akusztikus hangszert és hangot, rituális és vallásos légkör jellemzi), black ambient (kicsit mozgalmasabb a többinél, koromsötét és nincs-kiút légkör jellemzi), doom ambient (gyászos légkör, szomorú és lassan sodródó dallamok, tragédia és elkerülhetetlenség sugárzik belőle), deep ambient (a legmélyebb formája az ambient zenének. nagyon alacsony, nagyon mély hangok, néha súrolja a hallás határát, végsőkig elmerülő és atmoszférikus, nincsenek dallamok, ritmusok, csak a monoton és csöndes hullámzása a zenének), black space vagy dark space (az ambient és a space keveréke; a space zene egy gyűjtőfogalom a megnyugtató zenékre, mint pl. a longue vagy a chillout), medieval ambient (hívhatnánk gothic ambientnek is, ugyanis a neo classical ambient elemeit egyesíti a középkori és katedrálisokra jellemző hangokkal), drone ambient (általában nagyon szűkös, csupán néhány egyszerű sötét morgásból áll) és martial ambient (harcias ambient, történelmi és háborús környezetek hangjai).

Láthattuk, hogy az idők folyamán ez a fajta zene milyen nagy változáson ment keresztül, de a lényegét tekintve (környezeti hangok beépítése a zenébe, meditatív, motívumok nagyon lassú kibontása, kiszámíthatatlan) ugyanaz maradt. Más stílusokkal keveredve meg-megújul, de nem tűnik el.

tmoni

Forrás: ambient.blog.hu, nzsb.web.elte.hu

A kép az everystockphoto.com szabadfelhasználású gyűjteményéből származik, a szerzői jogtulajdonos a kép készítője. A kép felhasználása a licenszfeltételek alapján forrásmegjelöléshez kötött. A felhasznált kép forráshelye a szerzői jogi feltételekkel és a szerző megnevezésével ezen a linken található.

A cikksorozat korábbi részei:
1. rész: A klasszikus elektronikus zene