A köcsögduda tipikus népi hangszer (katt a képre), amely „alkatrészeit” tekintve is inkább a faluhoz köthető. Itt voltak legtovább használatban a különféle mázas cserépköcsögök, amik hát mondhatjuk, hogy nélkülözhetetlenek az előállításához. Széltől lengedező nádszálról pedig a Biblia mellett ismét csak a vidék jut eszünkbe először, hogy aztán a hangszer lényegéről, a disznóhólyagról már ne is beszéljünk. Ez utóbbi, bár a sertés vizeletének tárolója, nem a kutyák előtt, vagy a szemétdombon szokta végezni egy tradicionális disznóvágás során, hanem a gyomorhoz hasonlóan gondosan megtisztítják, majd pedig ebbe is beletöltik a nagy üstben rotyogó nyesedékdarabokból, bőrökből készülő disznósajt alapanyagot. A disznó és marhahólyagokat még a síküveg elterjedése és megfizethetővé válása előtt nedves állapotban az ablakokra is felfeszítették, hogy a meleg ne távozzon, némi fény pedig mégis csak legyen a házban a téli napokon is. Ahogy az ablakra, a köcsög szájára is simán rányújtható, és madzaggal, dróttal rögzítve rá is szárad néhány nap után.

Ezután következik a hangszer megszólaltatójának, „vonójának” a 25-35 centiméteres nádnak a rögzítése, aminek pontosan a köcsög száját elzáró disznóhólyag közepére kell kerülnie. És a tévhitekkel szemben nem ennek mozgatása, nem a pumpálás, hanem nád dörzsölése kelti a disznóhólyag membránon azokat a rezonanciákat, amik a köcsög hasából már brummogásként törnek elő. A köcsögduda a karácsony után járó regősök alaphangszere, nevezik szütyöknek, vagy szötyöknek, esetleg höppögőnek is. Ha van kedvünk, üdítős flakonból, vastagabb fóliából és egy méretesebb szívószálból mi is elkészíthetjük urbánus változatát, csak aztán ne lepődjünk meg azon, ha nem igazán jól höppög a mi városi szötyögőnk.

Pálffy Lajos
Forrás: mandarchiv.hu