A minden korábbit felülmúló Nagy Háború 3, 8 millió honfitársunkat vezényelte a frontra (az Osztrák-Magyar Monarchia egészében 8 millióan öltötték fel a katonaruhát, és mentek a lövészárkokba). Óriási mennyiségű élelem, hadianyag, ruházat és nyersanyagszükséglet keletkezett – a két hatalmi tömb közti gyilkos összecsapás kimenetele attól függött, melyik fél merül ki hamarabb.

Az emberek szokásos életrendje teljesen felborult. A vasutakat katonai célokra vették igénybe, a közúti szállítás jelentősége még csekély volt, központosították a készletgazdálkodást, a szabadpiaci adás-vételt a jegyrendszer váltotta fel. Az üzemeket a háború szolgálatába állították, számos üzemet katonai vezetés alá helyeztek, megszűnt a sztrájk lehetősége. Súlyos korlátozások léptek életbe a távközlés és az egyéb postai küldemények vonatkozásában, szigorú cenzúra szűrte az információkat, ellenőrizte a leveleket.

Számos termékre – a hadiszükségletek miatt – exporttilalmat rendeltek el. A fellépő nyersanyagok hiányát pótszerekkel igyekeztek helyettesíteni, a harangokat is igénybe vették, sőt a lakossághoz felhívást intéztek nélkülözhető fémtárgyaik beszolgáltatása érdekében. A hosszú háború a fenti problémákat egyre súlyosbította, 17 hadikölcsönt jegyeztek az országban. Ezenkívül a kormány felfüggesztette a bankjegyek aranyra történő átváltását, kezdetét vette a bankóprés, a fedezet nélküli pénznyomtatás, mely vágtató inflációt eredményezett és a korona kétes leértékelési rekordját.

Mindez a háború után megkövetelte a financiális reorganizációt, a szanálási eljárást. A problémát az is súlyosbította, hogy vesztesként az állam vagyonát és jövedelmeit zár alá helyezték. Hegedüs Lóránt pénzügyminiszter vagyonváltsággal kísérletező szanálási törekvése eredménytelen lett, szerencsére gróf Bethlen István miniszterelnök elérte, hogy a Népszövetség támogatásával piaci kölcsönhöz jussunk. Mindez áthidaló megoldást jelentett. A nemzetközi pénzügyi bizottság kétéves határidőt szabott a nullszaldós háztartási hiányra, és ezt rövidebb idő alatt sikerült is teljesíteni a következő módszerrel: a kiadások drasztikus visszafogása, a nyugdíjak és a fizetések csökkentése, valamint a bevételek növelése jelentős adóemelések révén.

Honvári János előadásának második része a győri Ágyúgyárról szólt. Magyarországnak a rá eső kvótarészt minden tekintetben – így a fegyverszállítás révén is – teljesítenie kellett. Győrött a Vagongyár jelentős ipari kapacitásával a háború szolgálatába állt; a Magyar Királyság területén működő gyárak szállítottak fegyvert, alkatrészeket, lőszert, de az ágyúcső előállítása hiányzott, a tégelyacél előállítását nem tudták vállalni.

Így született meg az Ágyúgyár ötlete, amely 1913-ra meg is valósult, de a termelést később kezdték meg. Az esseni Krupp Művekből segítettek a tégelyacél előállításának kidolgozásában, de a gyár létesítésénél a Skoda Művek is bábáskodtak. Sor került az Iparcsatorna létesítésére, melyet döntően hadifoglyok kézi erejével ástak ki.

A gyár kiemelten korszerű volt, tökéletesen kielégítette a hadi igényeket: mozsarakat, tarackokat és egyéb lövegeket gyártott. A háború után a románok leszerelték, s zsákmányként magukkal vitték: létre is hoztak otthon egy gyárat, de erről több információnk sajnos nincs. A Trianoni békeszerződés egyébként is súlyosan korlátozta fegyverkezési potenciálunkat, így nem tudtuk volna kiaknázni az üzemben rejlő termelési lehetőségeket.

Az előadó képekkel szemléltette az Ágyúgyárat, láthattuk a szerelőcsarnokot, a generátorokat, az irodaházat, a gyár építtette lakóházakat, az Iparcsatornát. A vízigény napi negyvenezer köbméter volt, de később ténylegesen az ivóvizet használták hűtésre is, lévén, hogy olcsóbb.

Később az egykori Ágyúgyár helyén részben a Magyar Királyi Állami Vas-, Acél- és Gépgyárak (MÁVAG), illetve a Szerszámgépgyár üzemelt (ez utóbbit a hatvanas évek elején a Vagongyárba integrálták), valamint a telepen három textilüzem rendezkedett be. Ezekből ma csupán a Glovita Kesztyűgyár van meg, s a telepen működik az egykori erőmű utóda, az E.ON.

Csiszár Antal
Fotó: Pozsgai Krisztina