1355

Jura, Gyabkin és Aljosa vágyakozása

A RÉV Színház nemcsak lélekben idézi meg Irinát

A csehovi darabok személyessége a konkrét sorsok és figurák ellenére borzasztó általánosíthatóságával fogja meg a nézőt, mert ugyan melyikünk ne lehetne az a Gyabkin, Jura és Aljosa, akik saját maguk vesztek Irina történetébe? A RÉV Színház Kiss Csaba férfimeséjében keresi a nőt, és találja meg a szerelemvágyat, amely egyértelműen túlmutat a halálon.

Nemcsak a 19. századi orosz irodalom (egyik) legnagyobbjaként kell emlegetnünk Anton Pavlovics Csehovot, hiszen az a realista ábrázolásmód, amelynek hangulattalan hangulatával és eszköztelen eszköztárával megújította a novella műfaját, valamint megteremtette a drámaiatlan drámát, éppen a praktikus és grabancánál megragadott valóság(hűség) miatt múlhatatlanul időszerű. Mert változzon is bármi, ami mi vagyunk, mindig az volt, és mindig ugyanaz lesz: az elhallgatások, a magány frusztrációja, az otthontalanság érzése, a csökönyösen tagadott feleslegesség, a komikum fűszerével ízesedő tragédia, a reménytelenség bénító félelme, a tehetetlenség szikrából történő elhatalmasodása, a túlhajszolt, céltalan és/vagy egónk felé irányuló verbalitás, az ábrándozásba történő menekülés sosem fog múlni vagy változni, hiszen koordinátáink mindezek mentén határoznak meg bennünket.

Kiss Csaba nyolc Csehov novella részleteire és motívumaira épülve írta meg De mi lett a nővel? című férfimeséjét, amelyet új „évadában” a RÉV Színházi és Nevelési Társulat is színpadra állított. A három – valószínűleg – vándorszínész jóbarát a titokzatos és vágyott Irina személyével konkrétan ugyan, de a férfi lélek elvonatkoztatható vágyakozását és – soha el nem ismert – szerelem utáni sóvárgását játssza el (szó szerint) a maga eszközeivel. Amelyhez kell ugyan a kimondott lány személye, de messze túllépve rajta egyre erőteljesebben körvonalazódik a gyengeségeit folyton tagadott férfibelső. Jura, Gyabkin és Aljosa bálba készülődnek, mikor elhangzik a megfejtésre váró talány: „De mi lett a nővel?”.

Irina Bikulina története ugyanis kész rejtély: megölték, de mégsem halt meg; megszökött egy dúsgazdag kereskedővel, hogy aztán megcsalja őt, és elmeneküljön egy színésszel; egy véletlen folytán tőle is másokhoz sodródott tovább; hogy végül egy fogorvos legyen a végállomás. Irina ugyanakkor nem fantomszemély, Aljosa hónapokig volt a (be nem teljesült) szerelme, Jura meztelenül ölelte a folyóban, Gyabkin pedig nagybőgőtokba rejtve segítette fel egy hintóra. Mindhármuk vágyott tárgya azonban mára valóban meghalt, a gazdagságból szegénylétbe sodort nyughatatlanság, a gonoszul mostoha körülmények ölték meg; az élet, amely több volt neki, mint kellett volna, ugyanakkor sosem volt igazán. Az alkonyatba néző három jóbarát sóhaja azonban soha meg nem szűnően tartja Irinát az emlékezetben: „Csodálatos nő volt! Csodálatos nő!”.

A Korányi Bálint rendezte, egyetlen órás színdarab egyértelműen a szereplőkre épít – nemcsak a darab jellege miatt, hanem a színészek évek óta formálódó, mára vita nélkül tökéletes összhangja okán. Az a Zakkant folyamán beérett, harmonikus dinamikát biztosító kapcsolat, amely Balla Richárd és Nagy Zsolt között vibrál, túlmutat a felvett karaktereiken, hogy a darab meghatározta atmoszférát kiszélesítő életet töltsön az eljátszott figurákba. Ezzel azonban a történet karakterisztikája egyáltalán nem módosul vagy idegenedik el, hanem éppen ellenkezőleg. A harmadik központi szereplő, Szántó Dániel szinte tökéletesen zárkózik fel hozzájuk, az ő egyedi „színe” valóban újabb minőségbeli réteget húz a cselekmény szövetére.

A hajtóerőként érvényesülő ritmust a szerepen túli szerepek szolgáltatják: Balla Richárd Juraként az egyértelmű irányító bőrében szokás szerint domináns, de emellett – az eredeti színdarab megkívánta hűség érdekében – elképesztő módon véghezvitt, érzett visszafogottsággal szolgálja ki a másik kettő figura középpontba kerülését az egyes eseményrészeknél. Nagy Zsolt sokszínűsége Gyabkin szerepében már-már ijesztő, ennyi „arcot” ilyen színpadias, mégsem eltúlzottan mesterkélt, vibrálóan erőteljes eszköztárral megjeleníteni félelmetes koncentráltságról árulkodik. A számomra valahol legmagányosabbnak érzett Aljosát „szolidített” (szolid + szelíd) színészkedéssel valósítja meg Szántó Dániel, és ezzel éri el a legtisztábban, hogy Irinát emberi „magasságokba” emelje a képzelet „mélységeiből”.

A RÉV Színház majdnem blaszfémikus módon mutatja meg Irinát fizikai valójában, amely lehet, hogy egyeseknél pont a lényeg bizonyos szintű „kioltására” hat, szerintem azonban csak ráerősít a megfoghatatlanságra. Bálint Betty belülről fakadó, légies megjelenése, bármennyire furcsán is hangzik, nem fizikai síkon érvényesül, hanem az immaterialitást fokozza az érzelmi tartományokban. Még inkább megfoghatatlanná teszi azt, amely a hármuk által eljátszott történetek során lassanként érinthetővé kezdett válni. Talán emiatt is lehetséges, hogy az időről időre feltett kérdésre – De mi lett a nővel? – adott válasz még a történet lezárultával sem szilárdul végleges bizonyossággá. Kétségtelen csak a szerelem utáni ábrándozás és vágy lehet.

Kiss Csaba darabját Irina feltűnésén túl egy közbeiktatott, kikacsintó improvizációs játék („Jura, nincsen táska!”) is gazdagította, amely egyáltalán nem törte meg a dramaturgiát. Kicsit oldott, kicsit a mába helyezte ugyanazt az attitűdöt, ami belőlünk fakad. A csehovi „szellemet” támasztja alá a mesterséges és korhű jelmezek hiánya, a folyamatos jelleggel, kartondobozokból épített-formált díszlet, amely a verbalitás és az emóciók mellett sokadik dinamikai tényezőként mozgatja a darabot. A selyemsál-bábos nőmegjelenítés volt számomra csak kissé idegen, főleg annak tükrében, hogy nem sokkal később Irina „tényleges” fellépése (amely, mint mondtam, úgy mégsem tényleges) követte. Mindenesetre mellette szól a sál-hangos és a testbeli-néma megjelenés.

A RÉV Színházi és Nevelési Társulat folytatta tehát azt a vonulatot, amely eredendően meghatározott emberi sérülékenységünk, hibáink, megváltozni képtelen determinációink mentén épül. Liliom és Julika nem érdemelt sorsa, Rosencrantz és Guildenstern kitörést nem engedélyező kálváriája, és most a férfilélek rejtegetett vágyakozása hatalmas csatatere érzelmek vezérelte emberségünknek. Irina története megmutatta, hogy tulajdonképpen szépek vagyunk, még akkor is, ha sokszor több a fekete, mint a fehér bennünk, s ha ezek a törekvések nem égnek ki, még bizony van is remény. „Szeretem, szeretem, és kész... Szörnyen szeretem! Úgy szeretem... hogy egyszóval, szedje össze a világ valamennyi regényét, olvassa el a bennük fellelhető valamennyi szerelmi vallomást, esküt, áldozatot és akkor... megkapja azt, ami...”. Ami elmondhatatlan. Mi, nézők, ezzel az előadással megkaptuk.

Az Irina következő felvonására április 22-én, 18 órakor kerül sor a Rómer házban (Győr, Teleki L. u. 21.)

Szilvási Krisztián
Fotók: Mezősi Kristóf

2016.04.14
10