Az 1945-ben született francia Patrick Modiano közel fél évszázadra visszanyúló, egyéni prózájának elismeréseként vehette át 2014-ben az irodalmi Nobel-díjat. Regényei immár harmincnál is több nyelven olvashatók világszerte, ám a(z egyik) legnagyobb írói honor elnyerése előtt könyveinek többsége csak anyanyelvén volt elérhető. Emiatt nem csoda, ha hazánkban is közel ismeretlennek számított mindezidáig. A hiánypótlás szerencsére a Tarandus Kiadónak köszönhetően egyre teljesebb: a 2015-ben megjelentetett Nászút mellett már olvashatjuk tőle magyarul az Éjfű, az Augusztusi vasárnapok, a Hogy el ne tévedj, valamint A Kis Bizsu című regényeket is.

Modiano műveiben rendre a szereplők után nyúl a múlt, hogy valamilyen formában visszahúzza őket, eltűnt emlékek, személyek fenyegetése katalizálja tettekre a hősöket, elmosódnak az erkölcsi határok, és bepillanthatunk a lelkek sötét oldalába. Regényeiben az identitás kirakószerűen áll össze, miközben a létezés nyomait kutatja az elmúlt idők nyomvonalán. Mindez önmagából, saját kétségeiből, a világ(a) megélésének személyes érzékeléséből ered: „Minden regényem után úgy érzem, az egészet teljesen kitöröltem magamból, de tudom, hogy újra és újra visszatérnek apró részletek, kicsiny dolgok, amelyek mind annak a részei, ami én vagyok.”

Az 1990-ben írt Nászútban mindez tökéletesen tettenérhető, amelynek főhőse, az öregedő Jean egy napon úgy dönt, szakít az életével – egyszersmind valahol azzal az önmagával, amivé a „külső körülmények” által vált az elmúlt évtizedekben. Modiano tartja, hogy „a végén mindannyian annak a helynek és időnek a meghatározottjai leszünk, ahol és amikor születtünk”, s mindez elől a dokumentumfilmes, folyton utazgató, feleségével fellazult lelki kapcsolatban, egyre kiszámíthatóbb életet rutinszerűen ismétlő Jean sem menekülhet. 18 évvel ezelőtt egyik útja során Milánóban járt, ahol a szállodájában két nappal előtte egy francia nő öngyilkosságot követett el. Már a vonaton ült hazafelé, amikor az újságból értesülvén megtudta a nő kilétét: döbbenten vette tudomásul, hogy ismerte Ingridet, 20 évvel korábban ő és férje, Rigaud vették fel autójukba, akkor még fiatalemberként, Saint-Tropez-ba menet a tengerparti úton.

Most, 18 évvel később Jean azzal az elhatározással utazik újra Milánóba, hogy erőt merítsen magának, majd hazatérvén kilépjen eddigi életéből, s felderítse Ingrid életét – annak a furcsa párnak a történetét, akik a második világháborúban fiatalokként érkeztek a Côte d’Azur-re, hogy a zsidó lány menedéket találjon Rigaud-val a náci emberirtó gépezet elől. A Nászút bravúros írótechnikai módon valójában egyszerre a főszereplő története és nem az ő története. (Persze kérdés, ki az igazi főszereplő: a narrátor szerepét betöltő Jean, vagy Ingrid, aki Jean korábbi jegyzeteiből életre kelvén tárul elénk.) Tulajdonképpen valahol mindkettőjüké, hiszen a közéjük fonódott lelki- és sorskapocs egymást kiegészítve árulja el a puszta események folyamán a férfi és a nő intim belső világát. Ami pedig mégis rejtve marad, annak kitöltése az olvasó felelőssége.

A regényben nemcsak több elbeszélő, de multiplikált, előre-hátra váltogató idősík tartja kezében a történetet úgy, hogy hol egy jelentős, hol egy abszolút jelentéktelennek tűnő pillanatlánc tölti ki a cselekménysort. „…megmondhatja-e az életrajzíró, hogy mi a fölösleges? Vagy minden fontos, és csak fel kell sorolnia minden egyes részletet anélkül, hogy az egyiket a másik rovására kihangsúlyozná…? – teszi fel a kérdést Jean karakterén keresztül Modiano. – Vagy egy élet íve magától előrajzolódik tisztán és sallangmentesen, amint véget ér? Csak az marad meg, ami a lényeg: a hézagok, a csendek, a fordulópontok.” Az ábrázoltak együttese azonban olyan élet-töredékké kerekedik a végére, ahol legalább annyi a homály, mint a fény; a biztos, mint a bizonytalan. Mert akárhány szemszögű a rá- és bepillantás, a teljes történet csakis az adott személy sajátja lehet – még ha neki is feledvén a komplettséget.

Jean viszont éppen ezzel a megrögződéssé váló Ingrid-kereséssel járja meg tulajdon személyiségének legháborgóbb mélységeit, hogy az üresség és a bűntudat addig ébredezzen benne, amíg az időről időre helyett egyszer s mindenkorra itt maradjon. „Egész életemben menekültem… ha veszélyt szimatolok, eltűnök – ezúttal lehet, hogy végleg.” – mondja valahol a történet közepén, azonban a frusztráció érzetét keltő befejezés, bizonyos tekintetben, pontosan a megváltoztathatóság bármikori lehetőségének a harmonikus megnyugvásával tölti el őt. Patrick Modiano regénye két személy időben és térben látszólag távoli sors-összefonódásáról szól, azonban Jean és Ingrid mégis mintha párhuzamos, egymást kölcsönösen feltételező és kiegészítő életet élnének, éltek volna. A Nászút sorai közt vibráló ambivalencia pedig az olvasót is arra készteti, hogy saját személyiségéből fakadó perspektívából vegyen részt a történetben, ezt pedig a lezáratlan és döntést nem erőszakoló befejezés is kiválóan támogatja.

Szilvási Krisztián

Köszönet a könyvért a Tarandus Kiadónak!