Hogyan sodródott a világ a Nagy Háborúba? A XIX. század utolsó harmadában jelentős léptékű változások történtek Európában a Szent Szövetség rendszeréhez képest. Míg Metternich korában Itália földrajzi fogalom volt, s a német földet több tucatnyi fejedelemség tarkította, korunkra az itáliai csizma az egységes Olaszország uralma alatt állt, és a német széttagoltságnak 1871. január 18-án a Versailles Tükörtermében kikiáltott Német Császárság vetett végett. A világ nagyhatalmi zenekara így több új muzsikussal bővült.

A hagyományos hatalmak között a világméretű Brit Birodalom volt messze a legnagyobb: 33,5 millió négyzetkilométeren mintegy 370 milliónyian voltak – az akkor éppen – Viktória angol királynő és India császárnője alattvalói. Franciaország is egy Európánál nagyobb gyarmatbirodalmat mondhatott magáénak. Az Egyesült Államok viszont nem rendelkezett hasonló gyarmatbirodalommal, bár néhány stratégiailag fontos helyre betette ugyan a lábát. A Távol-Keleten a Meidzsi-reformok által feltörekvő Japánt látjuk. Egy eurázsiai nagyhatalom, Oroszország terpeszkedett mintegy 22 millió négyzetkilométere. Számára a terjeszkedés – akárcsak az USA esetében – szárazföldi volt, de az említett hatalmaktól iparilag messze lemaradt. Olaszország még viszonylag fejletlen, de a történelmi Imperium Románum emlékéből és eszméjéből kifolyólag hódító ambíciókkal rendelkezett a Földközi-tenger medencéjében.

Európában a három ipari-gazdasági óriás közül Anglia és Franciaország világhatalmilag „páholyban volt”, s bár Németország későn érkezett, a második ipari forradalom szédületes fejlődést hozott magával náluk. Otto von Bismarck, a vaskancellár európai hatalommá tette, menesztése után azonban az új császár, II. Vilmos világpolitikai álmokat szőtt, tengerentúli gyarmatokra törekedett.

A föld felosztása Ázsiában és Afrikában gyakorlatilag befejeződött, ahol a két legfőbb gyarmattartónak terem babér. Ausztrália az angoloké, Dél-Amerikában az USA gazdasági expanziója dominál. Kína ugyan névleg független, de területén a nagyhatalmak gazdasági befolyása erős. Rohamos fegyverkezés vette kezdetét, hiszen egy várható összecsapásban nem csupán a terület nagysága a döntő, hanem az infrastruktúra, a lakosság kvalitásai, a technika és a fegyverzet minősége és mennyisége, a GDP.

A formálódó szövetségek között az egymással kapcsolatos – másodlagosnak számító – ellentétek háttérbe szorítása volt a döntő. Így jött létre 1894-ben a francia-orosz szövetség, 1904-ben az afrikai érdekellentéteket háttérbe szorítva született meg az angol-francia Antant, melyhez az 1907-es angol-orosz megegyezéssel a cári Oroszország is csatlakozott.

A másik oldalról 1879-ben megszületett a német-osztrák szövetség, melyhez 1882-ben Olaszország is csatlakozott, 1883-ban tag lett Románia – ez utóbbi volt a „sötét ló” a szövetségi rendszerben, tekintve, hogy Erdélyre fájt a foga.

A világháború előtt több helyi háború is kirobbant. A Távol-Keleten az orosz vereséggel végződő orosz-japán háború, a Balkánon a Török Birodalom visszaszorulása, a század első felében a már függetlenné vált Görögországot a Monarchia 1878-ban okkupálta, majd 1908-ban annektálta Bosznia-Hercegovinát. A félszigeten dúlt az első és második balkáni háború, megszületett Bulgária, Albánia, területét növelte Szerbia, amelynek uralkodóköre valamennyi délszlávot akarta fennhatósága alatt egyesíteni. Oroszországban 1905-ben forradalom zajlott.

1914. június 28-án a szarajevói merénylet elindított egy láncreakciót: Ferenc Ferdinánd főherceg és felesége, Chotek Zsófia meggyilkolása felbátorította a háborús erőket. Itthon Tisza István a háború kirobbantását nem tartotta időszerűnek, Románia szövetségi hűségében kételkedett. A németországi „héják” azonban a háború felé sodorták a politikusokat, melynek következménye a Szerbiának átnyújtott, szuverén állam számára elfogadhatatlan ultimátum lett.

A következmények ismertek: a szövetségi szerződések automatikusan életbe léptek, mozgósítás kezdődött, háborús élű lelkesítő politikai szónoklatok hangzottak el, majd irány a front, ahol a felek hamarosan leszámolhattak minden illúziójukkal, miután rá kellett ébredniük, hogy a háború nem fáklyásmenet. Következhetett a kijózanodás.

Hogyan, s miként pusztult el, rokkant meg, ette a hadifogság keserű kenyerét az ifjúság színe-virága, mit élt át az emberiség a következő négy vérzivataros év alatt, hogyan ért véget az úgynevezett hosszú tizenkilencedik század – erről szól a következő négy év.

Csiszár Antal
Fotó: Pozsgai Krisztina