Főszereplőnk lány, ami érthető választás, hiszen a 12-18 éves korosztályban a fiú olvasó olyan ritka, mint ritmikus sportgimnasztika versenyen a csípőficamos. Az idegenek ezúttal nem bizonyultak kedves, cuki Hello Kitty figuráknak, hanem fogták magukat, és nagyrészt kiirtották az emberiséget. Ez valószínűleg a sci-fi irodalom nagy mészárlásainak sorában is előkelő helyet biztosít az író számára, mert míg a Csillagok háborújában Tarkin kormányzó „csupán” 2 milliárd lakóval végzett az Alderaan-on, addig itt 7 milliárd Homo Sapienst radíroztak ki néhány röpke hónap alatt. Lehet, hogy rekord? Ha valaki tud nagyobb mészárlásról, nyugodtan írja meg kommentben! De ahogy Anonymusunk írta vala: „Minek folytatnám tovább?” Térjünk vissza a könyvhöz!

A szerző váltogatja a nézőpontot, amely írói eszköz – főleg a Trónok harca sikere óta – újra nagy divatba jött. Ennek nagy előnye, hogy ugyanazt az eseményt, történést több megközelítésben is láttathatja velünk a szerző, valamint a történet hátterét alkotó eseményeket több helyszínen követhetjük egy időben. Azt nem merném állítani, hogy Yancey ezzel a lehetőséggel tökéletesen élt, inkább arra feküdt rá, hogy különböző személyeket és azok hátterét mutassa be részletesebben, így az olvasó több olyan karaktert ismerhet meg belülről, akivel azonosulhat. Ez szerintem fiatalokat megcélzó mű esetében fölöttébb jó dolog.

A karakterek egyébként nem kápráztattak el, Cassie az egyetlen igazán kidolgozott személy. Mintha az író utólag döntötte volna el, hogy nem egy nézőpontból jeleníti meg a történéseket, és nem futotta volna a többiekre az idejéből. Az ellenben külön pozitívum, hogy Yancey könyvében az egyik fő mondanivaló, hogy az embernek tartania kell magát az ígéreteihez, mert anélkül a maradék emberségünk is veszendőbe megy. Kellenek az éppen kialakulóban lévő fiatal olvasóknak a helyes példák és minták, melyekkel a modern irodalom sokszor igencsak fukarkodik.

Ugyanakkor a regény nagyon olvasmányos és szórakoztató. Jó a szöveg, gördülékeny a sztori. Enyhe, finom humor lengi be, holott a kép, amit rajzol, maga a megtestesült borzalom, hiszen egy olyan világban járunk, amelyet az Apokalipszis négy lovasa dúlt fel, és nincs szereplő, aki ne gyászolna rokont. Tipikusan az a könyv, amire azt szoktuk mondani: olvastatja magát. Elcsépelt, de nincs rá jobb szó. A fordító szép munkát végzett, mert ez ilyenkor nem csak a szerző érdeme.

Nagyon tetszett a regény, de azért vannak vele problémáim. Már baromira unom például, hogy az összes hasonló korosztálynak szóló regényben a női főszereplő folyamatosan őrlődik a belé szerelmes hímegyedek között – akik közül az egyik macsóbb Clint Eastwoodnál, a másik meg olyan csöpögősebb, mint egy rossz vízcsap. A könyvben az a fura eset történt meg, hogy a „némító” – akinek ehelyett az emberiség levadászása lenne a dolga – lett a nyáladzó példány. Ez kábé annyira áll jól a szereplőnek, mint Arnold Schwarzeneggeren a tütü szoknya. Véleményem szerint a szereplők korát túl alacsonyra tette sokszor az író, csak az képzelheti el, hogy egy ötéves katonai kiképzést kaphat, aki szerint a „Mert a nézését” című – khm... – sláger szövegéért érdemes tulajdonjogi vitát lefolytatni, ahelyett, hogy mindenki letagadná inkább. Nem érzem indokoltnak a címadó ötödik hullám létét sem, nem kellően megmagyarázott, miért kell E.T.-nek ilyen módon végezni az emberiség szánalmas maradványával, saját egyedeit is kockáztatva, de talán erre majd a következő két rész bővebb választ ad. Ugyanis a regény egy trilógia első kötete, így még két részt fogunk kapni. Remélem, nem is kell túl sokat várni, mert jó könyv, mindennemű megjegyzéseim ellenére.

Összefoglalva: egy sodró lendületű, sok szempontból ötletes és izgalmas regényt olvastam, amely ugyan nem hibátlan, de nagyon szórakoztató. Kicsit olyan, mintha a Battle Royale-t összeturmixolták volna a Függetlenség napjával és a Terminátorral, majd a szerepeket gyerekeknek osztották volna ki. Ha felnőttekre írta volna meg ezt a könyvet Yancey, alighanem egy irgalmatlanul kegyetlen és brutális thriller/sci-fi lett volna belőle. De így sem rossz.

A borító kifejezetten semmitmondó, bár nem csúnya. Egyébként az eredeti kiadáséval megegyező. A kötés, pontosabban fűzés egész stabilnak látszik.

Horváth Gábor

Az írás az Egy könyvtáros viszontagságai a XXI. század hajnalán blogjáról származik.