Csodálkoztam, vajon mi lehetett az, ami megfoghatta David O. Russell-t Joy Mangano történetében? Aztán a filmet indító kis címke mindent elárult: „Inspired by true stories of daring women.” Szóval engedtessék meg, hogy újra nekifussak: a Joy nem egy felmosó feltalálásának történetét meséli el – illetve dehogynem, láthatjuk, amint gyermeke szobájában megtervezi a nagy találmányát, majd láthatjuk, amint megmutatja az embereknek, és egy üzlet parkolójában próbálja értékesíteni a gyanútlan járókelőknek. De ez mind lényegtelen. Russell-t nem az érdekelte, hogy milyen újításokat hoz egy ilyen speciális felmosó az emberek életébe. Hál’ Istennek. Joy története sokkalta inkább egy olyan asszony útját meséli el, aki egy önállóságra és tenni akarásra képtelen családanya méhéből származva könnyedén belesüppedhetett volna ugyanabba a szerepkörbe – ehelyett megemberelte magát, és két lábbal kezdett taposni a családi hagyományokon, hogy beteljesítse nagymamája szavait, miszerint ő nagy dolgok elé néz. Szóval, a felmosó ténye legalább annyira jelentéktelen itt, mint a Social Network-ben a közösségi oldal feltalálása. Fontos, persze. De ez csak a felszín, alatta ott van egy portré, ami hatástalanít minden egyebet a környezetében, és elfelejtődik az, hogy mi is volt az indok.

David O. Russell immáron harmadik ízben fogta múzsáját, Jennifer Lawrence-t, és cövekelte le elé kameráját annak érdekében, hogy a fiatal színésznő újra valami nagyot, vagy legalábbis valami potenciálisan Oscar-alakítást alkosson. Rajta kívül magával vitte Bradley Coopert és Robert De Nirót is, hozzájuk csapta még Edgar Ramírezt, Isabella Rossellinit, Virginia Madsen-t és Diane Ladd-et – ezzel szép kis színészgárdát kapart össze magának. Ehhez ért, meg kell neki hagyni, mindig tudta, hogyan válassza meg a színészeit a filmjeibe, és a múltbeli bakijai után mostanra már azt is megtanulta, miként tartsa meg őket maga mellett. Szerencséjére ahhoz is ért, hogy ezeknek a színészeknek érdemi munkát adjon, így például De Niro is újra színészként viselkedhet, Rossellini pedig az egykor furcsán izgató, ma már csak furcsa akcentusával adhat néhány életmódbeli tanácsot partnernőjének, Jennifer Lawrence-nek. Jó látni, hogy vannak még rendezők, akik tisztelik is a színészeket, és nem csupán random pár másodperces szerepeket osztanak rájuk, ami után hiába is várjuk, hogy visszatérjenek a mozivászonra. (Az ébredő Erőben például egészen a stáblista végéig vártam, hogy újra felbukkanjon Max von Sydow, vagy legalább elmagyarázzák, ki is volt ő. A The Raid-es srácokról nem is beszélve, akiket J.J. az istennek nem hagyott volna leosztani egy-két tockost. Bocsánat, ez itt és most kikívánkozott.)

Russell ráadásul azt is igyekszik elkerülni, hogy skatulyába dugja ezeket a színészeket, így próbál mindig az előzőekhez képest más szerepeket rájuk osztani. A változatosság ugyebár gyönyörködtet – nem lenne kényelmes mindig az Amerikai botrányban megismert hisztis és kiállhatatlan Rosalyn szerepében látni Lawrence-t. Russell láthatóan igyekszik a színésznőtől behajtani a lehető legtöbb érzelmet és színésznői tehetséget, ennek egész szép skáláját vonultatta már fel. A törékeny, sebezhető nőét (a Napos oldal-ban), a számító, pénzéhes lotyóét (az Amerikai botrányban), most pedig a klasszikus értelemben vett erős, határozott női karakterét. Utóbbiból már jó sok van, de mindig örömmel vesszük, ha újabb színésznő kapja meg a maga jussát egy filmben. Az egyik legfőbb kérdés az volt, hogy Lawrence vajon megállja-e a helyét egy ilyen szerepben? Nincs gond a tálentumával, de egyes színészeket/színésznőket néha hajlamosak betuszakolni olyan szerepekbe, amik nem állnak jól nekik, vagy amikhez nincsen meg a megfelelő tapasztalatuk, háttértudásuk, és csak úgy zsebből játsszák – ez pedig nem mindig elég. Lawrence ezen a téren csúnyán bebukott a Serena című filmmel, így jogos volt a félelmünk, hogy ugyanaz megismétlődik. Hiába lekövethető fejlődése Az éhezők viadala-filmekben, hiszen drámára ott is szükség volt, hát még a talpraesettség látszatának eléréséhez – egy ilyen tentpole-produkció szerepéből kilépve könnyen elfelejtheti, hogyan kell viselkedni egy másik filmben. A Joy pedig alkalmat nyújtott neki arra, hogy bizonyítsa a világ felé: a Winter’s Bone-beli szereplése és utána történő, nagyvilág általi felfedezése nem véletlen volt, kraft még mindig van benne.

Úgyhogy tegyük félre minden esetleges ellenérzésünket Lawrence szerepeltetésével kapcsolatban, és valljuk be magunknak, hogy Joy szerepében meglehetősen hitelesen állja meg a helyét. Még azt is elhittem neki, hogy kislányát egyedül neveli, és jóformán egymaga végzi a házimunkát, kiszolgálva a szappanoperákat kvázi főmunkaidőben bambuló édesanyját. Karakterének az árral szemben történő határozott, olykor megbicsakló lépdelése szintúgy átélhető, a rendező remekül átadta azt a közeget, ami egy ilyen cselekedetet és ilyen határozottságot nehézkessé tesz, és ami egyben inspirálja hősnőnket abban, hogy hasonló lépésre szánja el magát. A családi közeg egyébként is Russell egyik legnagyobb erőssége, bizonyítékul szolgálnak erre a The Fighter – A harcos vonatkozó jelenetsorai, a Napos oldal családja, vagy akár az Amerikai botrány főszereplői is, akik néha úgy néznek ki, mintha egy nagy, széthúzó/összetartó família lennének. A széttartó, de elszakadni egymástól képtelen családtagok közti dinamikát a rendező ezúttal is átütő energiával prezentálja, helyet adva a családi perpatvaroknak és a rapid módon elkezdődő majd végeszakadó vitáknak, harcoknak a famílián belül. A Russell egyik védjegyévé vált improvizatívnak tűnő párbeszédjelenetek most is helyükön vannak, valósághűek és autentikusnak hatnak, adva egy halovány indie-jelleget az alkotásnak.

Mindezzel együtt a drámai jelenetek mégis súlytalanok, jobbára hatástalanok maradnak, csupán a torzsalkodások szórakoztató pergése az, ami átjön. Joy küzdelme ugyan könnyedén váltott ki belőlem empátiát, szurkoltam, hogy elérje célját, és vele együtt izgultam a televíziós szereplésnél, de mégis úgy éreztem, az események túl gyorsan haladnak, és nincs időm úgy istenigazából elkényelmesedni ebben a világban. Russell rendezése persze eddig sem a melodrámára hagyatkozott, filmjei sosem a túlcsordult érzelmek mozgóképei voltak, sokkal inkább vette át a helyét a Scorsese által inspirált gyors elbeszélői stílus. Most sincs ez másként, de enyhe hiányérzetem támadt: hogy szórakoztató alkotással van dolgunk, az nem vitás (oké, vitatható, de magamból indulok ki: én élveztem ezt a szűk két órát), de a történet tényleg elbírt volna még több drámát, és nem ártott volna az sem, ha Russell kicsit a dolgokra mélyére ás, és Joy karakterén és a játékidő haladtával egyre határozottabbá és erősebbé váló megjelenésén túl az érzelmek szélesebb skálájára és a mélységekre is nagyobb hangsúlyt fektet. Mert tény, hogy vannak itt szép képek, remek színészek és egy ténylegesen jó matéria, amihez egész jól nyúlt hozzá Russell. De az istenit neki, az egész olyan gyorsan elillan. És teszi ezt teljesen nyomtalanul. A filmtörténet tehát gazdagabb lett ugyan egy újabb „erős női karakterrel”, de mellé sajnos címszereplőjével ellenben halovány és felejthető film társult. Jártunk már rosszabbul is más rendezőkkel, de Russell-től azért ennél többet vártunk.

Kónya Sándor
Forrás: cinestar.hu