Ő pedig pontosan az az újságíró, aki a valóságra törekszik, a tények által létező valóságra, nem véletlenül kapott 1992-ben Pulitzer-díjat – egy csapat tagjaként –, amikor a Los Angeles-i zavargásokról tudósított az L.A. Times számára. Az 1963-as születésű, guatemalai gyökérzetű Tobar szakterülete a Latin-Amerika és az Egyesült Államok közötti kölcsönös függőségi viszonyrendszer. 2011-ben elnyerte a Kaliforniai Könyvdíj Arany Medálját The Barbarian Nurseries című művéért, 2014-ben pedig ugyanezen díj Ezüst Medáljával jutalmazták A sötét mélyben dokumentumregényéért. A nem kietlen és száraz, hanem szépirodalmi érzetű, lelkületű és dramaturgiájú megfogalmazással szerkesztett, 2010-es chilei bányászszerencsétlenségről (majd nagybetűs Csodáról) szóló kötet tapintható közelségbe és átélésbe hozza az olvasó számára második évezredünk egyik legmeghatóbb és legpéldásabb emberi momentumát, amely az összefogás, önzetlenség, kitartás és siker koordinátái mentén meséli el a 33-ak igaz történetét.

2010. augusztus 5-én a chilei, 130 ezres, Copiapó nevű város melletti San Esteban Bányavállalat fejtőkomplexumában (tulajdonosok az 1957-ben emigrált Jorge Kemény két fia, Marcelo és Emérico, utóbbi sógorára, Alejandro Bohn-ra testálta a részét) a hegy alapszerkezetében bekövetkezett változás miatt „omlás” történt. A 121 éves, réz- és aranybánya körülbelül 800 méteres mélységébe spirálszerűen kanyargó, központi, Rámpa nevezetű közlekedőútját szétrombolta a hegy rendkívül kemény, diorit kőzetének egy felhőkarcoló méretű „megablokkja”, amely gyakorlatilag függőlegesen megcsúszott. A tragédia következtében a fejtés „A” műszakjának teljes személyzete, valamint az éppen akkor szintén munkát teljesítő technikusok csoportja nagyjából 700 méteres mélységben rekedt mindössze kétnapi, sovány élelmiszer- és víztartalékkal. A föld alatt összesen 33 ember várta a halált, illetve 33 embert várt a halál a tovább mozgó hegymonstrum mélyében.

Ahogy a könyv magyar alcíme jelzi, 17 nappal később azonban bekövetkezett a csoda: az óriási nemzetközi összefogás következtében egy A-, B- és C-terv mentén egyszerre végzett mentőakcióban egy hihetetlen fúrófej elért a bányászokig (akikkel eddig semmilyen kommunikációjuk nem volt, és azt sem tudták, egyáltalán van-e bárki életben közülük). Majd további hosszú hetek után, végül 69 nappal a tragédiát követően mindannyian életben szabadulhattak ki a bánya fogságából.

Héctor Tobar könyve rendkívül precízen megírt és végigvezetett dokumentációval tárja fel nemcsak az eseményeket, hanem a „hegy gyomrában rekedt 33 tökfej” személyiségét, érzéseit és gondolatait. A lineáris időrend augusztus 5-e szokványos, unalmas reggelével indul. Sorra tekinthetünk be a „főhősök” otthonaiba csakúgy, mint életrendjük és életvitelük atmoszférát megfestő jellemzőibe. A délelőtti műszak a mélyben éppen arra készült, hogy a mintegy háromnegyed órát kitevő út a felszínre vigye őket az ebédhez, amikor elszabadult a pokol. A tragédia nem előjelek nélkül következett be, hiszen a Rámpa falának repedése már hetek óta jelezte a bajt, ám tudjuk, a profit mindenekfelett. „La mina está llorando mucho – A bánya sokat sír” – mondták, meg hogy „El cerro se está acomodando – A hegy csak kényelembe helyezi magát”. Aztán a monstrum alapszerkezeti módosulásai délután 2 óra tájban lecsaptak, és isteni szerencse, hogy a mélyben lévő 33 bányász mind élőként vészelte át a gigantikus természeti eseményt. Elképesztő méretű és súlyú tömb vágta gyakorlatilag ketté a szabadba vezető utat, áttörve a többtucatnyi szintet. Hamar világossá vált: innen nincs kiút. „Birkanyáj voltunk, a hegy pedig fel akart falni bennünket.”

A részben összeszokott, részben idegen kis csoport szerencsés módon a Menedéknek (Refugio) hívott apró terembe és környékére húzódott vissza, hogy aztán megpróbálja az ott tárolt nevetséges élelmiszerkészletet és ivóvizet beosztani, ameddig csak lehet. Hátha értük jönnek a felszínről… A több, mint 2 hétig tartó, remény és reménytelenség egymást váltó ritmusában lassan felőrlődő harminchármak fizikai, szomatikus és pszichés kálváriája a Tobar által összerakott egységben nyersen, ámde „erőszak nélkül”, hitelesen szippantja a mélybe az olvasót. Ekkor mutatkozik meg igazán az emberi társas természet („Idelent lassan családdá válunk. Testvérek és barátok vagyunk, hiszen efféle dolog nem történik kétszer az életben.”), a hit („A harmincnegyedik bányász minden bányász lelke; Isten szelleme, aki védelmezi őket.”), valamint az a sebezhetőség, amely az embert „uralkodó” voltában csak még erősebbé teszi („Ez a nagy igazság, a bányában nem voltak hősök.”).

A lenti, akkor és lényegében azóta is mindenkitől rejtve maradt külső-belső történések egyrészt a 48 éves, zenekedvelő, nagyivó rakodókezelő Víctor Segovia óráról órára vezetett naplójából, valamint a túlélést és sokkfeldolgozást követően Tobarnak elmondott személyes, bensőséges interjúkból állnak össze kontúrozottan és egybehangoltan. S mikor a 33-ak már szinte mindnyájan elveszítették a reményt („Szerintem néha csak az tud megnevettetni, ha elfogadjuk, hogy nincs kiút.”), legyengülve, „megbékélve”, halálra készülve várták az utolsó percet, a Menedék fölötti egyik szintet, mintegy 700 métert haladva, áttörte a TerraServices szakembergárdája vezérelte, 17 cm átmérőjű Schramm T685 WS fúrófej. Az olvasó pedig, köszönhetően a szerző dramaturgiai szerkesztőelvének, egyszerre kiálthat fel az 54 éves, evangélikus vallású, a mélyben rendszeres imákat vezető, „Pásztornak” elnevezett Jose Henriquez Gonzalezzel: „Dios existe – van Isten!”.

Héctor Tobar könyvében szimultán követhetjük nyomon a lent (túlélés) és fent (mentés) zajló eseményeket, ez a dinamika pedig remek feszültségfokozó hatással bír. Amikor aztán „összeérnek a szálak”, s a bányászok védőszentje után Szent Lőrinc-műveletnek elnevezett mentés nemzetközi kontingense visszahúzza a fúrófejet, szöveges üzenetet találnak rajta: „Estamos bien en el refugio. Los 33 – Mindannyian jól vagyunk a Menedékben. A 33-ak”. A neheze persze csak ekkor kezdődik, hiszen 17 cm-es átmérőjű furaton csupán apró kommunikációs eszközök, élelem, ivóvíz juttatható a bennrekedteknek, kimentésük még hosszú hetekre van a realizálódástól. Tobar a lenti, passzív várakozás összes aspektusát feltárja az olvasónak, kezdve az egészségügyi problémáktól, a személyes, emocionális kapcsolattartáson át egészen a csoportpszichológiai vetületekig, remek érzékkel állítván szembe mindezt a kinti, „szabad” világ hálás és visszás törekvéseivel. S míg valóban elérkezik a szabadulás pillanata, egész társadalmunk tükörbe pillanthat a legszélesebb értelemben vett média által irányított tettek és cselekedetek mentén.

A sötét mélyben legbensőségesebb, legmegindítóbb és bizonyos tekintetben legfrusztrálóbb része a bezártság hetei alatt a bányászok viszonyrendszere, a másikba vetett hite-bizalma és a feszültségek közepette megtartott egysége. Tobar átgondolt és megszerkesztett koncepcióval szőtte meg az utólag elmondottakból azt az emlékhálót, amely a leginkább fedheti a valóságot, tökéletes ritmusban szerkesztette a megjelenő attitűdöket, érzelmi hullámvasút szülte dialógusokat és cselekedeteket a lapokra, hogy a szépirodalmi eszközökkel ábrázolt történet maximális olvasói beleélést biztosítson. 2010-ben amúgy Chile, ez az öntudatos, sokat küzdött és szenvedett ország megalapításának 200. évfordulóját ünnepelte, s népe vajon kaphatott volna-e büszkébb, kitartást és megingathatatlan erőfeszítéseket jobban bizonyító nyilvánosságot, mint a 32 chilei férfi (a 33. Carlos Mamani bolíviai vendégmunkás) hősiessége? Akik augusztus 10-én, a bányászünnepen könnyes szemmel énekelték közösen a millió tonnányi kő alatti üregben népük himnuszát? Aligha. „Ez harcoshoz méltó helyzet. Ha életünket kell adnunk Chiléért, akkor megtesszük, itt vagy máshol…”.

Bár tudjuk, hogy a valóság annyiféle, ahány az emlékezet, ennélfogva valahol a tények is viszonylagosak, Héctor Tobar könyvének értékét az alázatos igazságkeresésen túl az adja, hogy minden momentumában az embert mutatja meg. Azt az embert, amely a bajban bármely körülmények között, saját érdekei mellett is igyekszik segíteni a másikat, és nemzetiségtől, vallástól, meggyőződéstől függetlenül hajlandó 33 eltemetett „tökfejért” elképesztő erőfeszítéseket mozgósítani. Az embert, amely mindent uralni akar, és épp ezért, nehezen is törhető meg. És az embert, aki vállalván a neki szabott sorsot, képes újra a veszély szemébe nézni – 69 napos, isteni szerencsével túlélt kényszerfogság után újra visszamegy a föld alá dolgozni. „Ilyen a bányászélet” – mondja Luis Urzua. Valóban. Sőt, mi több: ilyen az Ember is.

A 33-ak név szerint (zárójelben életkoruk a szerencsétlenség idején): Alex Vega Salazar (31), Ariel Ticona Yanez (29), Carlos Andres Bugueno Alfaro (27), Carlos Mamani Solis (23), Carlos Barrios Contreras (27), Claudio Acuna Cortes (34), Claudio David Yanez Lagos (34), Daniel Esteban Herrera Campos (27), Darios Antonio Segovia Rojas (48), Edison Fernando Pena Villaroel (34), Esteban Alfonso Rojas Carrizo (44), Florencio Antonio Avalos Silva (31), Franklin Lobos Ramirez (53), Jorge Hernan Galleguillos Orellana (56), Jose Henriquez Gonzalez (54), Jose Ojeda Vidal (46), Juan Carlos Aguilar Gaete (49), Juan Illanes Palma (52), Jimmy Sanchez Lagues (18), Luis Alberto Urzua Iribarren (54), Mario Nicolus Gomez Heredia (63), Mario Sepulveda Espinace (40), Omar Alejandro Reygada Rojas (56), Osman Isidro Araya Araya (30), Pablo Amadeos Rojas Villacorta (45), Pedro Cortez Contreras (25), Raul Enriquez Bustos Ibanez (40), Renan Anselmo Avalos Silva (29), Richard Reinald Villarroel Godoy (27), Samuel Dionisio Avalos Acuna (43), Victor Antonio Segovia Rojas (48), Victor Zamora Bugueno (33), Yonni Barrios Rojas (50)

Szilvási Krisztián

Köszönet a könyvért a Tarandus Kiadónak!