Akitsa – Grands Tyrans (Hospital Production)

Az Akitsa Grands Tyrans című lemeze rendkívül gyönyörűen kezdődik. Némi akusztikus prüntyögés után hat percen keresztül megy a monoton, rendkívül szar hangzású black metal csépelés, amire olyan torokmetszett hangon sikoltozik az énekes, hogy ezt hallva a fiatal Varg Vikernes inkább az első próba után feloszlatta volna a Burzumot. Aztán a második dal már egy industrial punk szerzemény, károgás sincs benne, mégsem hat idegenül a nyitószám után, ez az eklektikusság pedig végig meg is marad. Ez a franciául éneklő kanadaiak ötödik nagylemeze, és amiket itt leírtam, nagyjából jellemző az összes anyagukra. Igazi reményvesztett, primitív, punkos beütésű black metal ez, annak minden ocsmányságával és szépségével. (dg)

Avatarium – The Girl With The Raven Mask (Nuclear Blast)

Az Avatarium első lemezével két baj volt. Egyrészt ez a név olyan, mintha egy true heavy metal zenekar zenélne, másrészt a kicsit jazzes, bluesos női ének nem volt kellően összefésülve a morcos és stabil hagyományokon alapuló doomzenével. A The Girl With The Raven Mask viszont maximálisan kiérlelt produkció, megkérdőjelezhetetlenül az év egyik legjobbja. A hangulata egyedi, a dalok felépítése néha – jó értelemben véve – szokatlan, és nagyon jól vannak megírva. A fogós refréneket néha mondjuk túlismételgetik, de ettől függetlenül izgalmas és tartalmas lemez. A ráfogott retro jelző hibás, ez friss gondolatokkal teli, minőségi metálzene. (dj)

Deafheaven – New Bermuda (Anti-)

A Deafheaven sokat nem változtatott a bevált recepten. Mondjuk ki: semmit nem léptek sehová a mindent letaroló Sunbather után. Ugyanaz a fennkölt, a gonoszkodásnak, Sátánnak meg hasonló butaságoknak még a nyomát sem tartalmazó epikus post black metal, mint volt. Talán összhatásában picit keményebb, metálosabb lett a lemez, de aki eddig bírta, az most is fogja. Nagy kérdés, hogy a következő alakalomra ez már mennyire lesz unalmas. (dg)

Eclipse – Armageddonize (Frontiers)

Ha valaki meghallgatja az Eclipse új lemezét, akkor szinte elsőre rávágja, hogy ez a zene Svédországból jött. Annak ellenére, hogy mézédes dallamok szólnak mindvégig, van valamiféle borús, keserű hangulata a zenének. Az idei évben persze töméntelen mennyiségű hard rock lemez jelent meg, de talán ez a legerősebb közülük. Szórakoztató és élvezetes hallgatnivaló. (dj)

Faith No More – Sol Invictus (Reclamation Recordings)

A Faith No More-ral kapcsolatban mindenhol kiemelték, hogy 18 évet kellett várni az új lemezre. Vagyis mindenkiben tudatosodhatott, hogy már az is nagykorú, aki az Album Of The Year megjelenésekor született. Aki pedig konkrétan emlékszik rá, esetleg meg is vette mondjuk a saját keresetéből és nem a zsebpénzéből, az meg gyakorlatilag öreg. Ilyen lelki teherrel kellett megküzdenie a Faith No More kedvelőinek, mielőtt a Sol Invictust kezdték el hallgatni. A lemez, erre rácáfolandó, szerencsére nem lett öreges, igaz, már nem is annyira lázadó, mint 20 évvel ezelőtt, mégis elég jó ahhoz, hogy felkerüljön a listánkra. (edicsek)

False (Gilead Media)

Az amerikai False 2010 óta létezik, egy split és EP után most gondolták úgy, hogy ideje nagylemezen is borzolni a hallgatók idegeit. A korábbi kiadványok is morcosak és karcosak voltak, azonban a szimplán név nélküli albumukon még zordabban zajong a hattagú zenekar. Sokkal feszítettebb a tempó, sokkal kevesebb a dallam, Rachel hangja még elkeseredettebb. A False zenéje egy undok száguldás, ami csak többszöri hallgatásra fedi fel magát, és akkor se biztos, hogy szép világot tár elénk. Viszont a kezdeti egysíkú darálás után finoman megjelennek a dallamosabb és zeneibb rétegek, csak időt kell adni a lemeznek. Akik jól bírják az extrém black metalos száguldást és a monotonitást, s imádnak elmerülni az undergroundban, azoknak a False kötelező. (gnosis)

Fear Factory – Genexus (Nuclear Blast)

Lehet-e jó brutális extrém metált csinálni 2015-ben? Lehet, de bizonyosan nem úgy már, mint 20 éve. A sok egy kaptafás, nagyon súlyos és nagyon dallamos boyband közül gigászi magasságokba emelkedik ki a Fear Factory, annak ellenére, hogy önmagához képest a Genexus nem a csúcsalkotása. A toplistás helyezés nem lehet kérdés, hisz profin tolják az indusztriális, sziklakemény és feszes riffeket Dino Cazaresék, Burton C. Bell pedig a stúdióban mindent szépen ki is énekel, ahogy kell. Hegedű is van most a szokásos samplerezés mellett, ez utóbbiból sosem lehet elég náluk. Reméljük, a következő lemezen még bátrabbak lesznek. (gnosis)

Galar – De gjenlevende (Dark Essence Records)

Folkos black metal Norvégiából, ahogy csak a régi nagyok tudták, vagy talán még ők sem. A téma az élet körforgása, hat tételben, itt zongora-, ott fagottszólóval, amott tomboló erővel, végig égig érő dallamokkal, a legtisztább harmóniában. Az utolsó dal az egyik legfelemelőbb, amit metálzenekar valaha is írt. Párját ritkítóan szép, ugyanakkor lendületes és tartalmas zene. Kivételesen szerencsésen állhattak a csillagok, amikor megszületett. (SCs)

Ghost – Meliora  (Loma Vista Recordings)

A magyarokat mit sem érdekli a svéd ördögfattyak népszerűsége (lásd laza félház a Barba Negrában), az igaz metálharcosok már rég kiátkozták a Pokolból Papa Emeritust és a névtelen Ghoulokat, de ettől még a Ghost jobb, mint valaha. A harmadik albuma például izgalmasabb az elsőnél, változatosabb, mégis egységesebb a másodiknál, és mindkettőt megfejeli azzal, hogy erről lefelejtették a töltelékszámokat. Rég volt metállemez ennyire pozitív értelemben szórakoztató. (SCs)

Gospel Of The Witches – Salem’s Wounds (Century Media)

Karyn Crisis az a fajta hölgy, aki a Kiskegyed oldalain manikűrollóval vagdosná ki Bódi Sylvi szempárját. Iránta érzett szimpátiánkhoz tehát kétség nem férhet, ha azonban arra kérne, hogy ássuk fel a kertjét, vonakodva vállalnánk a feladatot. A Gospel Of The Witches ugyan nem olyan végletekig elborult, mint a Crisis volt anno, de legalább annyira kreatív alakulat, mely Karyn korábbi zenekarához hasonlóan rühelli a sablonokat. A Salem’s Wounds egy bizarr ütvefúró, ami porig rombolja az optimista jövőképet, mégis jólesik hallgatni. (nausea)

High On Fire – Luminiferous (Century Media)

Matt Pike High On Fire-énekes-gitárost (meg Sleep-gitáros, csak úgy mellesleg) simán oda lehetne tenni Szaniszló Ferenc mellé, annyi hülyeséget képes összehordani a gyíkemberekről, összeesküvésekről és hasonlóan titokzatos, felülről jövő átkokról, bár nála valószínűleg a tudatmódosító szerek erősen befolyásolják a látásmódját. A zenekarának a szövegei is a teóriáiból indulnak ki, ennek ellenére mégis hallgatható a High On Fire, sőt, az egyik legjobb metálzenekar jelenleg. Egyszerre Motörhead, egyszerre Slayer, egyszerre stoneres sludge metal, szóval minden jó benne van. Talán a túlzott dallamos éneket nem kéne erőltetnie Pike-nak, amúgy olyan hibátlan a Luminiferous is, mint az előző hat High On Fire-lemez. (dg)

Humm – Sanctuary (Szerzői kiadás)

Az idei év nagy meglepetése volt számomra ennek az olasz egyszemélyes zenekarnak a lemeze. Fabio Gatto tavaly kezdte el a Humm-mal a világ megváltását, az első nagylemeze egy vicces post black metalos valami volt egy nagyon fasza borítóval, egy év elteltével pedig itt a folytatás a Sanctuary képében. A srác sokat komolyodott, profibb lett a hangszerkezelésben, és sikerült egy olyan groove-os, dallamos, ugyanakkor súlyos és szerteágazó zenét csinálnia, ami elég változatos lett ahhoz, hogy az újabb meghallgatásoknál ismét rácsodálkozzunk, mennyi minden jóság van ebben a lemezben. Az üvöltő ének mögé rakott károgós énekhangsáv, a néha Faith No More-os és Devin Townsend-es csavarok és a nem tolakodó, mégis markáns refrének nagyon eltaláltak és fülberagadósak lettek. (gnosis)

Hypothermia – Svartkonst (Agonia Records)

A lemezpremierkor leírt véleményem jottányit se változott azóta, pedig jó párszor végigpörgettem az év során a lemezt. A címadó Svartkonst egy annyira csodálatosan felépített, szépséges és végtelenségig szomorú dal, hogy bármikor és bármilyen körülmények között szívesen hallgatom, ám a többi szám sajnos nem tudja ugyanezt a lelombozó élményt nyújtani. Természetesen még így is masszívan kiemelkedik az idei depis felhozatalból, így nem kérdés, hogy a listán a helye. (gnosis)

Iron Maiden – The Book of Souls (Parlophone)

Tiszta rémisztő volt már csak a gondolat is, hogy az Iron Maiden egy több, mint másfél órás nagylemezt ad ki. Pláne úgy, hogy az előző albumok még csak jól sem sikerültek. Aztán megjelent a 11 dalos korong, és elég volt egyszer meghallgatni ahhoz, hogy megnyugodjunk. A The Book Of Souls hamisítatlan Iron Maiden-lemez lett. Nincs rajta kísérletezés, drasztikus hangzásbeli változás, semmi különleges. Csak jó heavy metal dalok, amiket még a nem egyszer negyed óra körüli hossz sem ront el. Na, most kéne feloszlaniuk, és szép emléket hagyni maguk után. (dg)

Lamb of God – VII: Sturm und Drang (Nuclear Blast)

A Lamb of God sem nyújt különösen sok újat az új lemezén, hacsak nem számítjuk a néhol felbukkanó dallamos éneket. A hurrikánszerű vokál, a halálpontos gépezetként őrlő hangszeresek egysége teszi erőssé ezeket a dalokat, és a nagyfokú drámaiság, ami a groove metalban kifejezetten szokatlan. Sajnos mostanában élőben kicsit rutinszerűen nyomul a zenekar, de ez a lemez tehetséges emberek műve, akik pontosan tudják, hogy mit akarnak. (dj)

Mgła – Exercises in Futility (Northern Heritage Records)

A lengyel Mgła új albuma olyan, mintha a zenekar tagjai tudományos alapossággal végigtanulmányozták volna a black metal fénykorának legjobb lemezeit, majd a hosszas kutatómunka összes tapasztalatát felhasználva, saját egyéniségüket és tehetségüket hozzáadva írtak volna hat dalt. Semmi maszatolás, semmi kísérletezgetés, semmi irgalom. Az Exercises In Futility a klasszikus black metal esszenciája. (SCs)

Mutoid Man – Bleeder (Sargent House)

A Mutoid Man első nagylemeze első hallásra olyan, mintha összeeresztenénk a Converge-féle zajos hardcore-metalt a hetvenes évek prog és hard rockjával. Esetleg egy jóval dalközpontúbb, de sokkal keményebb Mars Volta is eszünkbe juthat róla. A Converge már csak azért is találó, mert a dobos onnan jött Ben Koller személyében. A gitáros-énekes-főnök azonban az a Stephen Brodsky, aki a Cave In zenekarával vívott ki magának kultikus státuszt amellett, hogy egy-két Converge-anyagon is gitározott. A Mutoid Man első albuma tiszta örömzenélés, és a keménysége, komplexitása ellenére könnyen felfogható, megszerethető, klassz lemez. (dg)

Panopticon – Autumn Eternal (Bindrune/Nordvis)

Az álmoskönyv szerint nem annyira jó ötlet a black metalt countryzenével megbolondítani, a Panopticonnak ez mégis sikerül úgy, hogy senki nem tekinti rosszízű bohóctréfának. Bár ezúttal nincs konkrét countryzás, azért az Amerika-hangulat most is összetéveszthetetlenül jelen van, ám amíg ez olyan dalok formájában manifesztálódik, mint a címadó, vagy éppen az Into the North Woods, addig a zenekar helye megingathatatlannak látszik a post black metal elitjében. A Roads To The North egy hajszálnyival talán jobban sikerült, de az Autumn Eternal sem csak stílusában tartozik az idei legjobb lemezek közé. (SCs)

Paradise Lost – The Plague Within (Century Media)

Ha a Gothic lemez idején valaki azt mondja, hogy 7 évvel később a Paradise Lost kvázi Depeche Mode-tribute-tá avanzsál, annak vélhetőleg piros krumpliorrt gumíroztak volna a fejére. Akárcsak annak, aki a Host lemez hallgatása közben arról ábrándozott, hogy valaha még hallani fogja Nick Holmes hörgését. A gyökerekhez való visszatérés több évtized távlatából általában a legrosszabb dolog, ami egy zenekarral történhet (a Metallica esetében csak a Lulu miatt fogalmaznánk óvatosan), a Paradise Lostnál azonban nagyon is működött a dolog. Ehhez viszont kellettek az olyan színvonalú dalok, mint a No Hope In Sight, vagy a Flash From Bone. (nausea)

Royal Thunder – Crooked Doors (Relapse Records)

Debbie? Elin? Milena? Ugyan! Alia? Alma? Rosalie? Dehogy! Jennie-Ann? Jess? Jessica? Talán, de mégsem. Amióta nem létezik a The Devil’s Blood, a legjobb „retrorock-zenekaros” énekesnő Mlny Parsonz a Royal Thunderből. Igazából nem is retró ez, inkább doom rock, ami táplálkozik a metálból, a grunge-ból, a countryból, a bluesból, szóval nagyon amerikai, de nagyon jó. Nincs benne trükk, csavar: bomba énekes, remek zenészek, bazi nagy dalok, ennyi az egész. (SCs)

Slayer – Repentless (Nuclear Blast)

2009 után végre új lemezzel jelentkezett a Slayer. A zenekar, ami annyira alap, hogy talán csak akkor maradhatott volna le a listánkról, ha mondjuk David Guetta lenne a Repentless producere. Mivel a DJ valószínűleg elsírta volna magát Kerry King köszönésétől is, így maradt a jól megszokott Slayer-szint. Nem állítjuk, hogy megújult, de azt sem, hogy unalmas lett, csak olyan slayeres. Elindul a zene, és lelki szemeid előtt azonnal megjelennek a Kerry King bőrnadrágjára applikált láncok, meg Tom Araya arca, aki egyik pillanatban még kedvesen mosolyog, majd hirtelen az emberek arcába ordítja, hogy „Isten mindannyiunkat utálja”. (edicsek)

Soilwork – The Ride Majestic (Nuclear Blast)

A Soilwork új albumán valójában semmi újdonságot nem csinált. A The Ride Majestic viszont egy tökéletesen összerakott svédmetál-album. Sok rajta a black hatás, meg a hard rock, és tele van izgalmas váltásokkal, tökéletesre csiszolt riffekkel. Érthető, ha valaki már unja őket, de a karrierjükben ez az egyik legerősebb lemez, és így ebben az évben is. (dj)

Tribulation – The Children of the Night (Century Media)

Rockba hajló metált, vagy metálba hajló rockot death metalos bömböléssel megfejelni, és mindezt poposan fogós dalokba csomagolni talán nem akkora revolúció. De ha valaki annyira magas színvonalon teszi, ahogyan a svéd Tribulation a harmadik lemezén, akkor arra azért felfigyel az underground. Többeknek már szúrja is a szemét a „siker”, a Lángoló Gitárok keményvonalas metálosai közt is felütötte fejét ez a kór. Ami persze semmit sem von le a kiváló album érdemeiből. (SCs)

Ugly Kid Joe – Uglier Than They Used Ta Be (Metalville)

A 90-es években kevés zenekar örvendett annyira méltatlan közutálatnak underground körökben, mint az Ugly Kid Joe. Mert bár tény, hogy az MTV-n futottak be, rengeteg fasza dalt írtak, Whitfield Crane pedig csont nélkül ott volt a színtér legjobb rockénekesei között. Az Uglier Than They Used Ta Be-vel pedig ott folytatták, ahol anno a Menace to Sobrietyvel abbahagyták. Szándékosan nem a Motel Californiát említettük, itt ugyanis szó sincs kísérletezésről. Vannak viszont nagy megfejtés nélküli, gigászi dalok akkora 90-es évek atmoszférával, amekkorát egy turkálós Beavis & Butthead-póló sem áraszt magából. (nausea)

With The Dead (Rise Above)

A Cathedral-énekes Lee Dorian beszállt a két egykori, meghatározó Electric Wizard-tag zenekarába, és megcsinálták az év doomlemezét. Széteffektezett basszusgitár, lassú dob, zajos gitár és Dorian túlvilági kántálása. Ez jellemzi a bemutatkozó albumot, ami minden egyes elindításnál döbbenetet okoz, majd maga alá temet. Számomra egyenesen az év lemeze. (dg)

Összeállította: Dankó Gábor, Dankó János, Fekő Ádám,
Helmeczi Béla, Juhász Edina, Kirsch J. András, Stoff Csaba
Forrás: langologitarok.blog.hu