A szülei levelezése először 1998-ban került önhöz, az apja halálát követően. Előtte nem is meséltek önnek ezekről, nem tudott róluk?

Nem, semmit nem tudtam róluk. Anekdota szintjén tisztában voltam vele, hogy a szüleim Svédországban ismerkedtek meg, és azt is tudtam, hogy mindketten holokauszt túlélők. De erről nem nagyon beszéltünk, és nem is kutakodtam ekörül. Azt, hogy ők több, mint 100 levelet váltottak, és az apám ilyen helyzetben, a hat hónapot jósoló orvosi diagnózisnak a tudatában kezdett el levelezni, erről fogalmam sem volt.

Nem félt attól, hogy az édesanyjában esetleg felkavarja az elfojtott érzelmeket a könyvvel, majd most a filmmel?

Az nyilvánvaló volt, hogy távol tartja magát a múlttól, mert amikor átadta nekem ezeket a leveleket, egyrészt közölte velem, hogy ő több, mint 50 éve nem vette elő őket, ami egyébként itt egyértelmű is volt, hiszen egy ütött-kopott, 40-es évekbeli kávésdobozból húzta elő a két csomag levelet. Át voltak kötve egy-egy színes szalaggal, ezeket senki sem bolygatta már évtizedek óta. Másrészről pedig rögtön közölte is, hogy ha én el is olvasom, ő nem szeretne még egyszer belenézni ezekbe. Aztán persze elkezdtem faggatni őt. A levélbeli utalások, egy-egy mellékmondat, apró információ morzsák – ezek jelentették a kapaszkodót a kérdéseimhez. Végül a mamám megnyílt. 1998 után nagyon sok mindent mesélt nekem, egyrészt a holokauszttal kapcsolatos élményeiről, másrészt pedig arról az időszakról, amit Svédországban élt át 1945-46-ban. Tulajdonképpen az emlékek elkezdtek roppant erővel feltörni nála. Amikor később megmutattam neki a forgatókönyv sokadik változatát, már többé-kevésbé megegyeztünk abban, hogy mit és hogyan regélek majd el. A leveleket nyilván önvédelemből nem akarta elolvasni, de most más lett a helyzet a regénnyel, illetve a filmmel kapcsolatban: egyszerűen kíváncsi lett rájuk.

Arra kapott választ, hogy ennyi éven át miért tartották titokban a leveleket?

Az édesanyám – úgy vélem – nem tudta az igazi választ. Vagy nem akarta kielemezni magában. Apám sem. Mindez meg sem fordult a fejükben, nem érezték ildomosnak, nem gondolták illendőnek, egyszerűen nem akartak ezzel foglalkozni. Rengetegszer kerülhettek volna „ünnepi” hangulatba, például évfordulókkor nyugodtan felidézhették volna kéz a kézben ezt a lenyűgöző szerelmet, szemezgethettek volna a levelezésekből, de ők ezt nem tették. A válasz a kérdésre sokkal mélyebben van. Én azt hiszem, hogy ennek a fő oka a holokauszt múltjukkal volt összefüggésben, amit egyszerűen szerettek volna elfelejteni. Nem a szerelemről akartak megfeledkezni, hanem arról, ami ezt a szerelmet indukálta.

A regény írásakor végzett kutatásai során betekinthetett a szülei intim szférájába. Voltak ebből adódó nehézségek az édesanyjával, vagy tudta, hol húzódnak a határok?

Egyszerű dolgom volt, mert az apám mániákus gyűjtő volt, minden régi tárgyat, emléket megőrzött. Óriási papírdobozokban gyűjtötte össze az élete különböző emlékeit. Emellett többek között újságíró volt, és nemcsak a cikkeinek a másolatait tette el – amely egy fél könyvtárnyi –, hanem megőrizte az összes önéletrajzi írását is. 1946-ban írt egy ma szokatlanul hosszúnak számító, 16 oldalas curriculum vitae-t, melyet egy állásajánlatra készített el. Ebben meglepő részletességgel és őszinteséggel vallott az addigi életéről. Még csak 27 éves volt, de olyan az egész, mintha egy regény megírásába fogott volna. Ebben a 16 oldalban van egy fél mondat arról, hogy Bergen-Belsenben hullákat égetett. Rengeteg mindent nem tudtam a fiatalkoráról. Például, hogy ledobták egy repülőgépről a frontvonal fölött – ezt valahogy „elfelejtette” nekem elmesélni. Arról sem beszélt, hogy a svéd orvosai halálra ítélték. Ezeket mind-mind nem a levelekből, hanem a később leadott önéletrajzaiból tudtam meg. De megvoltak a korabeli svéd diagnózisok és a röntgenfelvételek is, melyeket aztán megmutattam egy tüdőgyógyásznak, és ő ugyanazt mondta, mint a svéd orvosok. Ez bizony egy halálos betegség volt akkoriban. Vagyis temérdek konkrét tényt tudtam meg az apámról így utólag, lényegében új arca lett.

A Hajnali láz a kezdetekben a Sugárzás címet viselte.

A Sugárzás még a forgatókönyv írásakor merült fel, a korai verzióban nem a szerelem állt a film középpontjában, hanem a papám alakja. Engem annyira meghökkentettek akkor a levelei és a róla szerzett temérdek új információ, hogy a történet másfelé billent el. Persze benne volt a szerelem is. Tulajdonképpen a Sugárzás cím a röntgensugárra, illetve az édesapám személyiségének és a szerelemnek egyfajta magnetikus hatására utalt volna. Ezt végül később elvetettem. Mikor a tüdőgyógyásszal beszélgettünk erről a betegségről, akkor beavatatott, hogy a kór egyik jellegzetes szimptómája a hajnali láz. Ez kora hajnalban jelentkezik, majd reggelre alábbhagy. Ez tipikusan ennek a speciális tüdőbetegségnek a jele. Ez a kifejezés elvarázsolt. A betegség láza, a szerelem láza! Találónak éreztem, s erős címnek.

Schruff Milánt és Piti Emőkét milyen szempontok alapján választotta ki, mit keresett bennük? Volt valamilyen különleges kérése a válogatáson?

Eleinte egyetlen szempontom volt, olyan színészeket kerestem, akik rendelkeztek valamilyen traumatikus élménnyel. Összesen 170 fiatal színészt néztem meg körülbelül 4-5 hónap alatt. Mindegyik meghallgatás egy beszélgetéssel kezdődött, ez arra volt kiélezve, hogy van-e olyan élményük, amely megrázta őket, vagy átéltek-e olyan drámát akár a saját vagy a hozzátartozójuk életében, amelytől nem tudnak szabadulni.

Édesanyja segítségét kikérte a válogatáskor? Találkozott a két főszereplővel?

A véleményét nem kértem ki, de eleinte néhány jelöltet szemügyre vett. De aztán elkezdte méricskélni őket önmagához és az apámhoz. Hogy mennyire hasonlítanak, vagy nem hasonlítanak rájuk! Ez megrémített. A mamámat ezt követően igyekeztem távol tartani a válogatástól. Természetesen a legvégén megmutattam neki Emő és Milán fényképeit. Mondott valamit, de jellemző, hogy ma már nem is emlékszem rá…

Milyen érzés volt életre kelteni a szülei szerelmének kibontakozását? Ilyenkor egy rendező akaratlanul is igyekszik többet beleadni a munkálatokba, vagy ugyanúgy kezeli, mint bármelyik másik filmjét?

Egy rendezőnek kötelessége objektívnak maradni. Úgyhogy a személyes érintettségemet teljesen elfelejtettem. Nem volt túl nehéz. Van a filmkészítésnek egy pontja, ahol már csak a szakma marad. Ezek falják fel az embert, és nincs sem időd, sem kedved perszonális, azaz marginális ügyekkel bíbelődni.

Az édesanyja mit szólt a kész filmhez?

Nagyon kegyetlen körülményeket teremtettem neki. Igaz, akkoriban már rettentően kíváncsi volt a kész filmre. Volt egy vetítésünk még nyáron a Filmalap munkatársainak, ezt hivatalosan elfogadásnak szokták mondani. Ez jelentős pillanat egy film életében, hiszen itt dől el, hogy milyen a viszonyulásuk a műhöz. Ilyenkor lehetnek kifogásaik vagy kéréseik is. Szóval én erre az eseményre hívtam meg az édesanyámat. Szegényt megfenyegettem, hogy abban a percben, amint elkezd sírni, én azonnal kivezetem a teremből. Nem akartam, hogy az elfogadók azt higgyék, manipulálni szeretném őket. Amikor a végén felkapcsoltuk a lámpákat, anyám kissé szipogott, de tartotta magát. Arra viszont képtelen volt válaszolni, hogy tetszett-e neki a mozi. Bevallotta, hogy ő bizony a fél filmet nem látta, mert amikor elkezdett volna sírni, behunyta a szemét, és igyekezett néhány percig koncentrálni a nem-zokogásra. Így aztán a fél filmet nem látta.

A szülei történetét ott zárja le, hogy mindketten leszállnak a Kelenföld vasútállomásán. Az apja ezt követően is kimondottan izgalmas és érdekes életet élt, erről tervez a későbbiekben egy újabb könyvet vagy filmet készíteni?

Azt gondolom most is, hogy ez a történet, ez a szerelem ott ér véget, és az már egy teljesen más sztori, ami utána következne. Nem hiszem, hogy ezzel foglalkozni fogok valaha. Különben is, most már egy új álom tölti ki az időmet. Ugyanis elfogadták a következő filmtervemet, jövő nyáron ezt szeretnénk leforgatni.

Mi lesz a témája a következő alkotásának?

A címe Hét erotikus történet a XX. századból. Arról szól nagyjából, ami a címe: hét kicsit perverz, kicsit erotikus történet, amely Európában játszódik, és 100 évet ölel fel. Pontosabban 1912-ben kezdődik Berlinben, és 1994-ben ér véget a La Manche csatornán egy hajón. A helyszínek többek között Párizs, Moszkva, Budapest és Harkov. A történetek önmagukban is megállnak, de össze is függenek, ám ezzel a néző csak az utolsó történetben szembesül. Ez a film is személyes emlékből táplálkozik. Tulajdonképpen négy fotónak a sorsát kíséri végig a múlt század Európájában.

Akkor ezek szerint ez is koprodukcióban készül el, mint a Hajnali láz, a munkálatok most hol tartanak?

Talán igen, lesznek koprodukciós beszállók, de egyelőre még színtiszta magyar filmről beszélünk. A forgatásokat nyáron szeretnénk elkezdeni, januárban pedig nekilátok a színészek kiválogatásához.

Köller Kristóf
Forrás: cinestar.hu