S valóban e jel jegyében hitte-vallotta magát a szenvedő szolga, az Ebed Jahve, az újszövetségi Krisztus emberi küldetésben járó üzenetközvetítőjének és cselekvő munkatársának. Ifjúságának legszebb éveit „kések között”, élet és halál mezsgyéjén, kórházak és szanatóriumok fogságában töltötte, s költői életműve is már megkésve, csak középkorában bontakozhatott ki. Tudta, rengeteg a pótolnivalója, s szinte ellenállhatatlan erővel, „százhúszat verő szívként” tört fel belőle a Föntről kapott üzenet közvetítésének vágya, kötelességtudata. Szentestei születését kezdettől furcsa, borzongatóan szép és kereszthordozásra kényszerítő benső kihívásnak, szakrális jelnek tekintette egész életében.

A földi és az Égi Édesanya kötényében cseperedő gyermeket az elesettek, nyomorultak és nyomorgók közösségében megtapasztalt jóság, tisztaság, áldozatkészség értékeinek a társadalom lelkiismeretébe való bekiáltásának vágya hajtotta költőként, mikor ráeszmélt, mennyire hiányos, mennyire hamis és farizeusi a magát igazságosnak hirdető „vörös magyar valóság”. 1956 tragédiája ráébresztette arra az álszent és kegyetlen a földi eszmerendszerre, amelyről elhitte kezdetben, hogy a kitűzött nemes (már-már jézusinak tetsző) célok megvalósításán dolgozik, s törekvését majd földi megváltás követheti. A vétkes vezetés hibáira való rámutatással és a szegények jézusi felemelésének törekvésével kivívta a rendszer kirekesztő vádaskodását, ellenszenvét. „Verseim ’éjeimből tépett rongyokba / pólyált meztelen Jézusok…, felettük ondolálva reszket / Heródesek s bölcsek szakálla… de pásztorok, parasztok óvják, / levett kalappal körbeállják. // Törvény szerint ács volt az apjuk, / de isteni bennük a lélek. / Illő hogy térdepelve fogadjuk, / mit olajfák alatt ígérnek…// E versekkel így kelek útra: / megyek a napok partjain;… // Országot hirdetek, mert vágyom / az idők folyómentiben / tudni: – egy túlsóparti tájon / lesz egy világ, mely nem ilyen’ ” – írta.

Csodálatos himnuszi értékű versimáiból az Üdvözlégy, Mária, a Credo, a Miatyánk szófordulatai, szellemi-lelki sugárzása, áhítata árad. Úgy tudott írni Máriáról, ahogy kortársai közül senki. Márfi Gyula érsek Ave Mária című versét a legszebb magyar Mária-versnek nevezte, prédikációiban gyakran idézi ma is. E vers vallomás, sőt hitvallás a hitetlenek világában: „Neved forró áhítata lehervadna itt e lucskos hideg közönyben…, ki érezné meg itt e hótól fuldokló, elkékült arcú télben neved tavaszi szeleit, melyek májust tartanak bennem ébren…”. Majd a gyermekkor meghitt emlékei tolulnak fel benne: Mária! – jászlak meleg aljára vetett kisded-kori ágyak! Jézusi gyermekkor, mikor még hittem, hogy reám, mint messiásra várnak…Mária! – valami betlehemi szelídségű emlék az én örök sírásom! ... Mária! – zokogó ária, templomi dallam, /Ave Mária zsoltár…botló gyermekkoromban már bennem dúdoltál!”.

Lélekmély szakrális költeményei közül csak néhánynak beszédes címét írom ide: Áldott vagy Te; Haza, hozzád, hét hídon át; Zsoltár; A lámpagyújtás ihlete; Ó, szent imádság; Valami nincs sehol; Szelíden, mint a szél; Pásztor-ének; Betlehemes…

Kányádi Sándorra utalva: a magyar költészet virtuális templomának építői között megilleti egy méltó hely a költő Váci Mihályt is.

Toldi Éva

A kép a Wikimedia Commons szabadfelhasználású gyűjteményéből származik, a szerzői jogtulajdonos a kép készítője. A felhasznált kép forráshelye a szerzői jogi feltételekkel és a szerző megnevezésével ezen a linken található.