A rendezvény bevezetőjében Horváth Ferenc, a könyvtár egykori, ma már nyugdíjas éveit töltő, de régi aktivitását megőrző művelődésszervezője adott tájékoztatást a Magyar-Japán Baráti Társaság múltjáról és tevékenységéről, melyben ő is vezető szerepet játszik.

Számos művész, zenész és egyéb szakember volt már résztvevője japán témában győri előadói esteknek: Kamocsai Péter magyar környezetben szerezte meg imponáló tudását a kalligráfia és a szamurájkardok világában. Egy paradoxonnal kezdte előadását: a japán kultúrában jelentős kínai átvételek vannak. Írásuk a kínai írásra támaszkodik, de ez még továbbfejlesztésre szorult, mivel a kínaiak írása szóírás, a japánok nyelve viszont ragozott, ezért még egy jelrendszert kellett kifejleszteni, hogy hangzó beszédüket grafikailag transzponálni tudják.

A kínaiak először teknősbéka páncéljára, később bronzra vésték jeleiket, majd írásuk a pecséthasználat nyomán fejlődött. Több írásváltozattal találkozunk: hagyományos, kancelláriai, gyorsírás, illetve egyszerűsített írás a könnyebb elsajátítás érdekében. Forradalmi változást jelentett a papírhasználat Kínában, melynek hatására nem csupán az írást, hanem egyéb kulturális javakat is átvettek a japánok, például a buddhista vallást, vagy mondjuk a teaivás szertartását és az ikebanát. Indirekt módon mondhatjuk, hogy Kína első császárának Japán is sokat köszönhet.

Az írás Japánban egy sajátos művészet, nem puszta rögzítése valamilyen információnak. Bambusz vagy hántolt rizs alkotta a papír alapanyagát, művészei voltak a tus előállításának, ecsetet és dörzskövet is használtak, így beszéltek a „négy kincsről”. A leghíresebb kalligráfia művészek a „három ecset” fogalmaként vonultak be a japán történelem értéktárába. A történelem folyamán aztán többször egyszerűsítették írásukat, miként a kínaiak is.

Az előadás másik témája a szamurájkard volt. Számtalan változata létezett, általában az oldalukon viselték, de akad háton hordott kard, sőt voltak olyan 5-6 méteres monstrumok, melyeket szolgák cipeltek a küzdelem színterére, több emberen lehetett velük egyszerre sebet ejteni. Az ismételt hevítési technikával érték el a kívánt szilárdságot, egyidejűleg csökkentve a szennyezőanyagot, a díszítésére is különös gondot fordítottak. Az általános gyakorlat a két kard viselése volt.

Betekintést nyerhettünk a sajátos japán gondolkodásba is, a nyugati mentalitással ellentétben kizárólag az adott feladatra való összpontosítás a jellemző. A XIX. század hatvanas éveiben a modern kor betörésének voltak tanúi a kortársak, a Meidzsi-reform a múltba száműzte a szamuráj gyakorlatot párhuzamosan a nyugati vívmányok japán közegbe ültetésével. Látványos eleme volt ennek például a szamurájkardok begyűjtése.

A második világháborút követően a nyugatiak zsákmányai lettek a szamurájkardok: az eszközök európai és amerikai múzeumok gondnokságába, gazdag magángyűjtők trófeái közé kerültek, az egykori szellem a küzdősportokban él tovább. Kamocsai Péter bemutatót is tartott a szamurájkardok használatának különböző fortélyaiból, a rendezvény végén pedig kalligráfiai bemutatóval kedveskedett, ahol felajánlásként két kalligráfia talált gazdára.

Csiszár Antal
Fotók: Pozsgai Krisztina