Szerencsére nincs ez másképp jelen dolgozata, a Kémek hídja esetében sem, ami már messze van a rendező régi zsenijétől, de van annyira profi és szórakoztató, hogy az a legtöbbeknek a dicsőségére válna. Ráadásul a Hadak útjánt és a Lincolnt követően továbbra is maradt a történelmi tablóknál, de előbbi túlcsorduló érzelmességét éppúgy mellőzte, mint utóbbi dokumentarista szárazságát. Már-már túlontúl humanista hozzáállása viszont továbbra is a régi, amire reájátszik Tom Hanks, mint az amerikai nép élő lelkiismerete. És Mr. Hanks most is hozza azt a szerethetően bájos, a kor előrehaladtával már talán kissé bumfordivá avanzsáló figurát, amilyennek ismerjük, és amiért kedveljük. Az ő szájából nem hat hiteltelennek, amikor emberi jogokról és úgy an bloc jogszerűségről beszél, nyakon öntve némi zászlólengetéssel.

Sőt! Az ügyvéd, James Donovan (Hanks) kiállása a kémkedésért elfogott és bebörtönzött Rudolph Abelért (Mark Rylance) a közelmúltbeli események kapcsán számos ponton rettentő aktuális. A közvéleményre rátelepedő paranoia, az ebből fakadó előítéletesség és bizalmatlanság a döntéshozatalban, úgy tűnik, hogy nemcsak egy adott kor sajátossága, és Spielberg olykor különösen aggasztó képet fest, amikor bemutatja, ahogy az emberi előítélet a jogszerűség rovására megy. Az élet által írt történetből adódóan azonban mégsem erre helyezi a hangsúlyokat, hanem arra a kémcserére, amit Donovannak kellet nyélbe ütnie az éppen kettéválasztott Berlinben védence és egy a Szovjetunió felett lelőtt pilóta, Gary Powers ügyében, de ahogy az lenni szokott, a nemzetközi helyzet egyre csak fokozódott.

Spielberg – valamint a forgatókönyvért részben felelős Coen-fivérek – kissé egyoldalúan és arányt tévesztve mutatják be az esetet, és hiába a hidegháború „legfagyosabb” korszakában játszódik a történet, abból a bizonyos paranoid légkörből keveset érzékelünk, pontosabban nem úgy, ahogy azt a néző elvárná. Itt többnyire emberek beszélgetnek (akik közül az egyik jobbára mindig Tom Hanks) irodákban Washingtontól kezdve egészen Kelet-Berlinig, azonban az emberi bizalmatlanság, hitetlenség a felek között mindig ott van, minden egyes párbeszédben, minden egyes érdekegyeztetésen. Pont ez ad egy sajátos ízt az egésznek – ahogy az a filmben kimondásra is kerül –, hogy ez a bizalmatlanság könnyen olyan hibához vezethet, ami az adott felek utolsója lehet. De Donovan erkölcsi szilárdsága és hite így is átütő, Hanks pedig példás karrierje egyik legtesthezállóbb szerepében bizonyítja immár sokadjára, hogy ő korunk James Stewartja, kinek kiállását, erkölcsi értékrendjét könnyedén magunkénak érezhetjük. A film legfőbb aduásza mégsem ő, hanem a szovjet kémet megtestesítő brit színházi fenomén, Mark Rylance. Már az is pozitívum, hogy Spielbergék mellőzték a karakter démonizálását, és a helyzetekre sokszor teljes közönnyel reagáló Abel figurája remek páros Hanks joviális ügyvédjével. Ahelyett, hogy a különböző társadalmi háttér és ideológia miatt megvetnék egymást, abszolút tisztelik, becsülik a másikat, a köztük (is) lezajló párbeszédek pedig nemegyszer rettentő szellemesek.

És hiába látni a játékidő jelentős hányadában beszélő fejeket, a már taglalt szakmaiság fényében a több, mint két órás játékidő így is gyorsan elröppen, hála Janusz Kaminszki ezúttal is értő képeinek és a John Williams helyére beugró Thomas Newman ezekhez szépen asszisztáló zenéjének. Hogy a Spielberg életműben hol foglal helyet, azt nagyban meghatározza, hogy a rendező személyéhez hogyan viszonyulunk. A fenegyerek helyét mostanra egyértelműen átvette a Mesterember, akinek filmjeiből ugyan hiányzik az újszerűség, vagy a mindenáron való szórakoztatni akarás és bizonyítási vágy, de a minőség terén még mindig ő a legmegbízhatóbb, ami kellő garanciát ad az embernek arra, hogy bármikor betérjen hozzá egy kissé talán idealisztikus, de éppen ezért jóleső történetre.

Pavlics Tamás
Forrás: cinestar.hu