Elizabeth Wein hősnői nem Bondok és nem Mata Harik. A második világháború idején járunk, amikor a brit hírszerzés egy fiatal skót nőt (Julie, Queeni, Scottie – mikor hogyan nevezik) küld Franciaországba, ahol a náci tisztek fogságába esik. Válogatott kínzások után vallomást tesz: a regény közel kétharmadában az ő elbeszélését olvashatjuk. Kiképzésről, repülőkről ad információkat legjobb barátnője, Maddie történetén keresztül. Megismerhetjük, hogy a nők hogyan lehettek részesei háborúnak – mert egy férfiak uralta világban, egy fojtogató erőszakkal teli korban is kitettek magukért. Maddie, a pilótalány sok férfinél tehetségesebb volt, és nagyobb gyakorlata volt a repülésben, mint a legtöbb frissen besorozott katonának, mégis meg kellett küzdenie azért, hogy komolyan vegyék. Az ő története kissé riasztó is: lépésről lépésre követhetjük nyomon, ahogy civilből a hadsereg tagjává válik, pedig mindössze repülni akart, és hasznos lenni, segíteni.

A regény második részében elbeszélőt váltunk, kicsit visszaugrunk az időben, és maga Maddie meséli tovább a történetet. Ez a húzás merőben más színben tüntet fel szinte mindent, amit eddig olvastunk, és ez a regény egyik igazi erőssége. Bár Julie elbeszélése megrázó és érdekes, sokáig nem tudjuk, hogy mit is akar a szerző ebből kihozni. Nem különlegesebb a könyv, mint akármelyik háborús történet, a végjáték pedig az első mondatoktól kezdve kiszámíthatónak hat. Azzal, hogy Maddie válik az elbeszélővé, meglátjuk a mögöttes tartalmát Julie minden egyes döntésének, leírt sorának, mozdulatának. A megtört skót lány helyett sokkal inkább egy hihetetlen erős, furfangos és végtelenül intelligens nőt látunk már magunk előtt, aki minden eddigi tapasztalatunk ellenére semmit sem bízott a véletlenre.

Ha nem lenne Maddie elbeszélő része, akkor sokkal kevésbé lennék lelkes a Fedőneve Verity-t illetően. Nélküle az egyébként igen megrázó náci hadifogság és a repülések ecsetelése összességében nem adna ki egy olyan történetet, ami különösebben rabul ejti az olvasót. Tényleg csak vallomás lenne, amelyet csak azért taglalt ilyen módon az írója, mert tudta: addig lehet még életben, amíg ír. A Maddie-féle rész azonban ad egy olyan csavart a regénynek, amitől sokkal élvezhetőbb lett az addigra már-már homogénné vált regény.

A könyv egyik legszebb tulajdonsága egyébként, ahogyan Julie és Maddie barátságát ábrázolja a szerző. Egymáshoz való ragaszkodásuk nemcsak megható, hanem példaértékű is – és azt hiszem, mindenki más, aki velem együtt elolvasta ezt a könyvet, ezentúl csak párás szemmel tudja kiejteni azt a száján, hogy „Csókolj meg, Hardy!”.

Nánási Anita
Forrás: cinestar.hu