Ennek ellenére a XVIII. századtól egyre nagyobb volt az igény arra, hogy egy állandó, magas pilléreken álló híd kapcsolja össze az ikervárosokat, amely átengedi maga alatt a hajókat, és a jégtáblák zajlását is kibírja. Széchenyi István az 1830-as évek végére a tettek mezejére lépett, és elszántsága, a kor új technológiái és Sina György pénzbeli támogatása lehetővé tette, hogy ténylegesen megkezdődjön a későbbi Lánchíd tervezése és építése. Nem ment gyorsan, de a korban ez egy szuperberuházásnak számított. 1842. augusztus 24-én lerakták az alapkövet, 1846-ban elkészültek a kőpillérek, majd megkezdődött a fémszerkezet kialakítása. 1848 márciusában a híd nevét adó fémláncok felfüggesztése indult meg. Közismert, hogy a munkát személyesen végignéző Széchenyi jelenlétében az utolsó ilyen lánc felszerelése katasztrófába torkollt, mikor egy szem elpattant, és a súlyos lánc a Dunába zuhant. Egy munkás meghalt, míg Széchenyi és a tervezők, akik egy állványon álltak, a folyóba estek. Sajnos nemcsak az ominózus láncszemben, hanem a grófban is ekkor pattant el valami, ami a következő hetek stresszével Széchenyi lelki összeroppanásához vezetett szeptemberben.

Az 1848-49-es szabadságharc félkész állapotban érte a hidat, amely fontos szerepet játszott a hadműveletek során. Mivel a szerkezet gyakorlatilag kész volt, pusztán a járófelület hiányzott róla, amelyet fapallókkal pótoltak átmeneti megoldásként. Így 1848-ban bár hivatalosan tilos volt, néhány polgár már használta a hidat, majd 1848 és 1849 fordulóján a Görgei vezette honvédsereg szintén ezen kelt át visszavonulása során. A roppant drága híd aztán csaknem a háború áldozatául esett, hátráláskor mindkét oldalban felmerült, hogy az ellenség előrenyomulását a híd elpusztításával fogják akadályozni, de szerencsére mindig győzött a józan ész, vagy a szerencse állt a kőhíd mellé. A legismertebb ilyen epizód a Jókai által is elmesélt eset (A kőszívű ember fiai), mikor Buda visszafoglalásakor, 1849. május 21-én a kétségbeesett Alnoch ezredes lángot vetett a hídon elhelyezett 4 mázsa lőporba. A hídban csak kisebb károk keletkeztek, ellenben a „merényletet” végrehajtó ezredes teljesen összeégett, azonosítása is nehéznek bizonyult.

Júliusban aztán végleg osztrák kézre került a főváros, ám a híd munkálatai nem álltak le. A függőhíd sérült részeit részben kicserélték, részben kijavították, így novemberre gyakorlatilag elkészült. November 20-án Julius Jacob von Haynau császári-királyi főparancsnok átadta a hidat a forgalomnak, amelyen a gyalogosoknak 1-2 krajcárt, a szekereseknek 5-10 krajcárt kellett fizetniük tehertől függően. November 20-án az átkelés ingyenes volt, de másnap már fizetni kellett a kiszabott árlista szerint. A hídvámot a hídfőknél kialakított kis kőházakban szedték, amelyek ma már nincsenek meg, ellentétben a Szabadság híd (eredetileg: Ferenc József híd) ilyen vámházaival. 1852-ben adták át a Lánchíd ikonikus oroszlánjait, amelyeknek a közhiedelemmel ellentétben van nyelvük, csak azok a járószintről nem látszanak.

A híd többszöri átépítést és felújítást ért meg a II. világháborúig, amikor a pestről visszavonuló németek 1945. január 18-án felrobbantották a láncszerkezetet, így az egész járófelület a Dunába omlott. A világháború után némi átalakítással újraépült a híd (kiszélesítették a nagyobb forgalmi igények miatt), és éppen 1949. november 20-án, azaz az eredeti átadás 100 éves évfordulóján került ismét forgalom alá. Az átadást ezúttal a magyar történelem egy másik gyászos emlékezetű diktátora vezényelte le, Rákosi Mátyás.

A sors másik furcsa fintoraként az nem mehetett át az elkészült hídon soha, aki leginkább megérdemelte volna. Gróf Széchenyi István.

Horváth Gábor

Felhasznált irodalom: Hidak. Bp.: Műszaki, 1987; http://www.rubicon.hu/magyar/oldalak/1842_augusztus_24_a_lanchid_alapkoletetele/

A képek a Wikimedia Commons szabadfelhasználású gyűjteményéből származnak, a szerzői jogtulajdonosok a kép készítői. A felhasznált képek forráshelyei a szerzői jogi feltételekkel és a szerzők megnevezésével a következő linkeken találhatók: 1. kép; 2. kép.