A színház és az élet...

Játék!
A drámaíróverseny egy JÁTÉK – olyan, mint egy nagyobb improvizáció a színészeknél. Egy hirtelen ötlet, ráérzés, némi struktúra, stílus és egyéjszakányi ceruzarágás. Játékos játék!
Kivétel, amikor gyomorszájon találja az embert. Mint most engem.

Péntek de. 11 óra. A Győri Nemzeti hatalmas színpadán kis asztalkán üveggömb. Benne cetlik – a pénteki Kisalföld cikkei. Könnyed bulvárgyanús címek. És Lackfi János jó érzékkel kihúzza az egyetlen drámai témát – hogyan tesz boldogtalanná valakit a töméntelen pénz. Ez komédiának is, tragédiának is jó, szatíra is születhet belőle, de politikai pamflet, vagy szocio-bohózat is.
Hát igen, a valóság a legnagyobb drámaíró. Ide másolom a cikket, nézzétek, mennyire igaz ez. Nincs pihentagyú író, aki ilyent kitalálna. Tenger a hajléktalanból lett lottómilliomos kertjében. Gyönyörű!

Örülök, de leplezem. Komoly író nem vigyorog. Most rajtam a sor, hogy színészt húzzak – háromszor öt név a kalapban. Eléggé jól ismerem a győri társulatot, anyaszínházam volt sokáig. Szorítok, hogy Ungvárit húzzam – meg Maszlay Istvánt és Mihályi Orsit, jó kis csapat lenne. De a legfontosabb Ungvári – rá szívesen írnék egy nehézsorsú férfit. És megvan. A harmadik csapatot húzom. Plusz Budai Zsófi és Molnár Zsolt, őket nem ismerem. Egyszer láttam egy kaposvári vizsgában. A lány fájdalmasan szép, a fiú csibészes karakter. Jó lesz. A rendező pedig Kszel Attila – fantáziadús, érzékeny lelkű fiú, ért a színészek nyelvén.

Az indulás mázligyanús – lelkesen ülök (pontosabban fekszem) munkához a Rába szálló tengerre néző luxus lakosztályában. (Az Északi Jeges tengerre néz, csak nem látszik a Rába parti fűzfáktól.) Az ihletet napi háromszori étkezés, szauna fokozza. Nincs nálunk elkényeztetettebb író a Kárpát-medencében (pénteken).

A téma gyönyörű. Mintha Spiró Prahjának folytatása lenne. Annyira emberi és sorsszerű, tele fordulatokkal, színes karakterekkel, csábítással és szorongással, kétséggel és a boldogság szűnni nem akaró vágyával. De érzem, hogy ez a terjedelem (30-40 perces egyfelvonásost kell írni belőle) egyáltalán nem alkalmas erre. Andraschek László és felesége története három felvonásos, egész-estés dráma után kiált. Félórában csak viccelődni lehet vele. Eszembe jut a Katona esete az olaszliszkaival – olyan nehéz élő, szenvedő embereknek azt mondani, hogy a ti drámátok csak kiindulópont volt. Ez, ami veletek megtörtént, már nem rólatok szólt. Kegyetlen mondat, de igaz. A színházban azt mondják, őket is meghívták az előadásra. És ők elfogadták.

Nem szabad olcsót írni – gondolom. Játék – hiszen az. Játék. De élet is – hiszen onnan jön. A nehézségből. A fájdalomból. Két ember sorsából. Szíven üt a feleség, Anikó egy mondata: „De gazdag emberként megtanultam gyűlölni is. Ezt az érzést addig nem ismertem.”

Lassan formálódik a darab. A város alszik. Kétóránként kávé, előtte hideg zuhany. A struktúra kész – 14 jelenet. 9 szereplő. Felhívom a lányomat, elmesélem neki – nagyokat nevet. Jó lesz, gondolom. Kávé, zuhany – és neki. Megvan az utolsó jelenet terve is.
Jön a kidolgozás. Hajnali 4. Tizenöt oldal megvan papíron. Vonalas füzetbe, ceruzával. Nem bírok áttérni korszerűbb cuccra. Az én gondolkozásom a grafit. Szeretem. Már alig látom a betűket. Nem szeretem az elejét, bőbeszédű, fecsegős. Kihúzom. Vajon lesz időm újraírni? Tízre át kell küldeni a színházba, e-mailen. Bekapcsolom a laptopot. Átmásolom a kézműves darabot. Váratlanul egy gyönyörű mondat születik. Instrukció – soha senki nem fogja látni a színészeken kívül. Imádom a fölösleges gyönyörűséget.

Negyed tíz. Kis pasztell körök táncolnak a szemem előtt. Csehovi lett a vége. Olyan, mint amikor azt mondják a Három nővérben, hogy „Élni kell...” – és kigördül egy csepp a szemünkből. Fél tíz. Telefonálnak a színházból – „hogy állok, mert a két másik író már leadta”. Nézem a kész példányt. Egy pillanatig úgy érzem, hogy nem... ezt most nem. Ez túl szép lett. Megszerettem. Ez az én darabom – olyan, mint egy gyors numera, amely váratlanul mély orgazmusba csap át.
De győz a Játék. Végülis ez játék, nem? Átküldöm. A címe nem tetszik. Telefonálok, hogy javítsák. Aztán átküldök még egy címet. Az se jó. Végül: „Főnyeremény”. Ez sem az igazi. Két perc múlva tíz. Maradjon így. Sokszorosítják. Tizenegykor olvasópróba. Este 7 kor bemutató.

Micsoda?! Ez a Nagyszínpadon lesz? A hatalmas győri nagyszínpadon. És döbbenet – több, mint 600 néző (fizető néző!!!) kíváncsi rá. Micsoda ereje van a színháznak, ha a játékot, a pillanat szülte játékos ihletet, a színészi improvizációt hatszázan nézik.
A színészek fantasztikusak. Hat óra alatt nyolcvan százalékban megtanulták a szöveget, világosak a karakterek, erősek a helyzetek. Él a darab, gyakori a nevetés, közben súlyos csendek – és ott a végén a kigördülő csehovi csepp.
Ungvári remek. Súlyos alakítás. Érzi a milliomos hajléktalan férfi drámáját, ahogy megpróbál ember maradni a fölé tornyosuló 632 millió árnyékában. És közben mint piranhák a folyóba tévedő elevent, kis tűfogakkal kikezdi a környezet.

Sikerült. Erős, meghatott taps. Megkönnyebbült színészek. Szép játék. Míg a közönség szavazatait számolják, valaki kézen fog, és odavezet egy hölgyhöz. Bemutatkozik. Andraschek Anikó. Ő a feleség. A lottómilliomos neje. A férje rehabilitáción van, elvonókúra után. Egyszerű, természetes asszony. „Nagyon tetszett a darabja, olyan emberi volt” – mondja. „Mikor voltak boldogok?” – kérdem. „Amikor lányom négy gyerekét sikerült kivenni az intézetből, és hazavinni – mondja. – Ő a lányom – mutat egy harminc körüli fiatalasszonyra. – Egyszer látogasson meg, nyitottunk egy kávézót a Bajcsy-Zsilinszky úton, ott megtalál...”.

Nézem a nőt. Mosolyog. Mennyi mindenen mehettek át.
Ez a legsűrűbb élmény. Amikor az „egyestés” darab és a valódi élet egy pillanatig egymásra talál.

A közönségdíj a miénk. Nagyon jólesik. A nézők szavazata alapján. Éreztük.
Birsalapú hungarikum a büfében. Nézzük egymást Ungvárival – Pimpivel. Párhuzamos osztályba jártunk a főiskolán. Milyen fordulatos az élet. A színház.

Kiss Csaba, Jászai Mari-díjas rendező, József Attila-díjas drámaíró
Forrás: Győri Nemzeti Színház
Fotó: Pollreisz Balázs