Ebben az évben kettős szerepben láthatjuk-hallhatjuk a Győri Könyvszalonon: egyrészt a pénteki konferencián (Kötelező irodalom?) ad elő, másrészt a Három a magyar igazság (Milyenek a magyarok? 3.) című könyvét mutatja be. Melyik a nagyobb kihívás? Egy megosztó témában állást foglalni, vagy saját művét „eladni”?

Természetesen elsősorban író, költő vagyok, de mint ilyennek, van véleményem a szakmával kapcsolatos dolgokról. Nemrég valaki postafiók-címemre akart küldeni valamit, mire megkérdezték, börtönbe megy-e a küldemény. És nem is tévedtek sokat, mert hiszen egy irodalmi dolgozószoba mindig börtön kicsit, ahol a szerző maga magát tartja fogva. Illetve ő az irodalmat, őt az irodalom. A kihívás a dologban, hogy minden áldott nap szabadulni is kell, vagyis olyan szöveget létrehozni, alakítani, amely tágassággá teheti a bezártságot. Minden jó mű vészkijárat egy új világba.
A szabadulásnak más módjai is vannak, például kilépni a cellából, megosztani az olvasókkal, mire jó az irodalom, hogyan érdemes használni, mit ad nekünk, mit vesz el tőlünk... Évi száz fellépés alkalmával igyekszem ezt megtenni. Legszívesebben nyilván saját műveimről beszélek, hiszen különben nem írtam volna meg őket. Ám az is fontos, hogy legalább annyira vagyok olvasó, mint író, sőt, tanár is voltam tizenhét évig, és ma is járom az iskolákat, van kreatív írás-tanfolyamom. Így aztán mindkét győri kaland másért lesz izgalmas.

Hatgyerekes családapaként és ismert kortárs íróként-költőként rendkívül elfoglalt. Gyereket nevel, kreatív írást tanít, tévézik, író-olvasó találkozókra jár, fordít, blogol, és persze a lényeg: ír. Mikor? Hogy szervezi az életét, hogy minderre jut ideje? Mennyire függ az ihlettől? Vagy írni bármikor tud?

Az írás mint technika, mint készség, bármikor működtethető. Persze a végeredmény nem rögtön konyhakész, sokat kell még vele pöszmögni később. Ám azért érdemes sok műfajban alkotni, mert így sokféle ötlet, motívum, sztori bedolgozható az írásokba. Sporthasonlattal élve egy focista mindennap fut, fekvőtámaszozik, úszik, edz, de nem mindennap játszik BL-döntőt. A szaxofonos is gyakorol, skálázik, dzsemmel, tanul, így korántsem a stadionkoncerten fúj bele először a hangszerébe. Az írónak is kell a kondi, mert az ihlet (vagy inkább ötlet) hiába támad, ha nem vagyunk rá készek. Buta babona, hogy az alkotó ül, zabot hegyez, és várja a varázspillanatot, ha pedig nem jön, akkor nem is dolgozik. Ez persze nem jelenti, hogy mindennap ugyanolyan jól menne az írás. Van, hogy pár mondatot is keservesen szülök meg, máskor meg két-három munkával is végzek. A Barcelona nem gyenge csapat, mégis hol nyer, hol veszít. De még döntetlent is csinál olykor.

Elsősorban költőnek vagy írónak tartja magát? Melyik nehezebb: a vers vagy a próza? Védjegye, a nyelvi humor persze elsősorban a lírában hat elképesztő mértékben, de prózai műveiben is jelen van. Hisz benne, hogy a humor közelebb hozza az emberekhez (főleg a fiatalokhoz) az irodalmat?

A humor kitűnő oldószer, felszedi az emberben a sok lekövült mocskot. A gyűlölettől például elillan a humor, és fordítva is. Nem lehet humorosan gyűlölködni. Nem egy publicista próbálkozik pedig ezzel, de ecetes, szájszagú vihogás lesz csak belőle. Maró gúny. Az eléggé más műfaj. A fiatalok szerencsére értik, igénylik is a humort, veszik, hogy éltető forrás.
Próza és vers körülbelül egyensúlyban van nálam, tizenhét verseskönyvem és tizenöt kötet prózám jelent meg. Ráadásul írtam nyolc drámát. A névjegyemet azonban a lírában tettem le erősebben. Jövőre három köpcös verseskötetem várható teljes eddigi életművemmel. Az elmúlt öt év verseit az Emberszabás képviseli (Herczku Ági és Sinha Robi CD-je is benne lesz), míg a közelmúltat az Élőhal új kiadása, a távolabbit a Szóvihar című válogatás. Májusban számos ismert előadó énekel dalaimból a Müpában. Itt tehát inkább összegzek, míg a próza terén adós vagyok magamnak négy-öt regénnyel, melyek az elkövetkező években készülnek el sorra, ha minden jól megy.

Mit gondol a fiatalok és az irodalom viszonyáról? Valóban annyira rossz lenne a helyzet, mint amennyire látszik, hogy nem érdekli őket, mert nem trendi? Nem olvasnak? Esetleg néhány trendi regényt igen, de klasszikusokat, színvonalas kortárs szerzőket, és főleg verseket egyáltalán nem? Még az Interneten, sőt e-book formában sem?

Nehéz ezt megítélni, sok író-olvasó fiatallal találkozom, és gimnáziumi találkozóim alkalmával is lelkesedést látok. Biztos, hogy olvasási szokásaik megváltoztak, az is, hogy a klasszikus módszerekkel nehezen tudjuk felmérni, pontosan hogyan. Többet utaznak, több filmet nézhetnek, van internet, ami gyerekkorunkban nem létezett. Van tehát jócskán másfelé húzó erő. Ugyanakkor nemrég beszélgettem egy nagyáruházbeli kedves pénztáros lánnyal, aki reggel hattól cukrásznak tanul, este hattól tízig pedig kasszázik, így keresi össze a sulira valót. Én este tízkor váltottam szót vele, és ha fáradtan is, de mosolygott. Le a kalappal! Ilyenkor lelohad az ember kedve, hogy öreges módra leckéztesse a „mai fiatalokat”. Maradjunk abban, hogy jó okunk van meghódítani őket az olvasásnak, rövidített, átírt klasszikusokkal, remek mai prózákkal, versekkel, kreatív irodalomszemlélettel, Nyugat-zombi-képregénnyel, megzenésített versekkel, Lyukasóra-játékkal, mémekkel, zizegő Facebook-irodalommal, slam-poetryvel. Üzenjünk hadat a bepunnyadt, álmos, rutinszerű literátorkodásnak, ez a dolgunk! És nem is kevés...

Nem először jár a Győri Könyvszalonon, sőt az Alkotó Díjat is megkapta. Milyen benyomásai voltak a rendezvényről és városunkról?

Sokszor jártam a városban, könyvtáraiban, iskoláiban, utcáin, Öt templom fesztiválon. Megtisztelő a Szalon kiemeltjei közt díszelegni. Jó, hogy a városnak van múltja és van pezsgése, focija, folyóirata. Mindenki ismer mindenkit, működik a gravitáció, de közben akad tágasság is, megújulási lehetőségek. Nyilván annyi Győr létezik, ahány győri, plusz ahány ember idelátogat. Az én Győröm derűs, nyitott, ráérős, vagány, vállalkozó kedvű. Átszeli a folyó, mely mindig más és mindig ugyanaz. Van egy Győr, ahová szeretek visszatérni. Más nyilván másmilyennek látja itt az életet, velem ez a világ jött szembe.

tmoni
Fotó: Raffay Zsófia