Szabó Lénárd nehéz fába vágta a fejszéjét barátaival: szabadidejüket távoli vidékek felfedezésére áldozták. A természet szeretete, a közös élmények, az egzotikus túrák nehézségei kötötték össze őket, az embert próbáló helyzetek forrasztották elszakíthatatlanná barátságukat. Élményeikről a Kisfaludy Károly Könyvtár muzeális gyűjteményében beszélt Szabó Lénárd földrajzszakos tanár október 1-én délután.

Útjaikat gondosan készítették elő, költségkímélő megoldásokat alkalmaztak, a család gyártotta sátorral indultak útnak. Úti céljaik között az Altaj, a Tien-san-hegységeket is felkeresték, de Közép- Ázsia más hegyvonulatain is kipróbálták magukat, sőt elkalandoztak a távoli Alaszkába is. Nem csupán nyáron, de kemény téli időszakokban is nekivágtak a nagyvilágnak. Az egykori Szovjetunió területén lévő Tádzsikisztánban bár a kommunizmus már leáldozott, ám infrastruktúrája erősen emlékeztetett a brezsnyevi érára: jól ismert formájú teherautók koptatták – ahol ilyen egyáltalán volt – az utakat.

Súlyos hátizsákokkal barangoltak a hegyek között, kapaszkodtak a csúcsokra, fokozatosan szoktatták magukat a ritkább légkörhöz. Messze minden lakott területtől gondosan osztották be a napi élelmiszerporcióikat, éjszakákra az általuk felütött sátorban háltak, esténként tábortüzet gyújtottak. Szemük előtt mintegy „évszakváltozásként” érződött a lenti zöld, valamint a magas hegyek téli miliője. Saját szemmel csodálkozhattak rá az Ob folyamóriásra, olyan hegyi tóra, melyből két patak is leágazott, magasan a tengerszint fölött élvezhették mindazt, amit egy hőforrás nyújt a megfáradt vándornak.

Találkoztak az ázsiai kultúra helyi népeivel, szóba elegyedtek a tadzsik kisközösség tagjaival, kapcsolatba kerültek kirgizekkel és üzbégekkel is. Rácsodálkoztak a számukra teljesen idegen, messze földről érkezett emberek megjelenésére, barátságosan viszonyultak hozzájuk. Magyarjaink tárgyakat ajándékoztak, cserébe ki tudták egészíteni szűkös élelmüket, kenyeret, sajtot kaptak.

A kitűzött célok között szerepelt egyes hegycsúcsok megmászása, ám ez csupán részben sikerült. Vis maiorként szólt közbe az időjárás, illetve egy spanyol hegymászót kellett megmenteniük, aki súlyos sérülést szenvedett, mivel kötele elszakadt, és lezuhant. Csak a vakszerencse mentette meg attól, hogy a mélybe esve szörnyethaljon. Szerencsére a magyarok között volt orvos, aki – a körülményekhez képest – szakszerűen látta el a sérültet. Nagyon körülményes volt a hegyen bekötni az infúziót, és lehozni a sérültet; de volt olyan terep a hegyen, ahol a helikopter landolhatott. Sajnos ettől kezdve minden szál megszakadt közöttük, nem tudni, végül mi lett a sorsa.

Alaszkába télen indultak, ahol kemény fagy és igazi északi tél fogadta őket. A terület természeti kincsekben bővelkedik, lakói könnyeden veszik az életet, laza még a munkaidő is. Kalandos módon, autóstoppal jutottak el úti céljukhoz, majd helikoptert is igénybe vettek a hegyvonulat eléréséhez. A helikopterek nagy száma jellemző amúgy, a vidék kikényszeríti, hogy szinte az autó szerepét játsszák.

Mi várta ott utazóinkat? Mínusz harminc fok, sűrű hóesés. Sok turista, hegymászó igyekezett a hófödte hegygerinceket megmászni. Találkoztak például egy japánnal, aki évente mintegy két hónapot tölt itt. Kuriózumként kell megemlíteni azt a sztorit, amikor a japán turista hátizsákját a helikopterben hagyta, s onnan dobták le neki.

Az előadást odaadó figyelem kísérte, a közönség egy-egy kérdéssel is bekapcsolódott az elmeséltekbe. Azok számára, akiknek nem adatott meg az a lehetőség, hogy hasonló kalandokba bocsátkozzanak, az ilyen ismeretterjesztő tájékoztatások értékes szekunder élményeket nyújtanak. Szabó Lénárd számára a jövőben – úgy tűnik – jó ideig nem nyílik majd lehetőség hasonló monumentális vállalkozásokra, a családi tűzhely, az otthonteremtés, gyermekének várása új feladatokat jelöl ki a számára. Eddigi utazásait szülei megértése, odaadó támogatása tette lehetővé. A majdan felcseperedő gyermeke pedig bizonyosan hasonlóan megértő támogató szülőt talál majd benne.

Csiszár Antal
Fotó: Pozsgai Krisztina