Az útvesztő nem aratott akkora univerzális sikert, mint hozzá hasonlatos társa, Az éhezők viadala, de ne tévesszen meg senkit: érdemes néznivalót tett le az asztalra Ball, ami szerencsére hozott annyit a konyhára, hogy elkészüljön a folytatás is (sőt tudvalevő mostanra, hogy a harmadik is elkészül, szintúgy Wes Ball vezényletével).

Az útvesztő: Tűzpróba pontosan ott veszi fel a fonalat, ahol az előző epizód elejtette, ezzel folytatva azt a jó szokását sok mai mozifilmnek, hogy szerializálja magát, és az újonnan jött nézőnek csak egy-két beavató-szöveget/dialógust nyújt, amivel felkapaszkodhat és képbe kerülhet. Mindez rögtön a film elején meg is történik: nagyjából képbe hozzák a tanácstalan mozinézőt, szó esik az első részben látott útvesztőről, arról, hogy kijutottak, majd jön is a soron következő kaland. Hőseink megmenekülni látszanak, ám hamar kiderül állítólagos megmentőikről, hogy cseppet sem azok, amiknek látszanak, így kerülnek csöbörből a legnagyobb vödörbe. Ez utóbbi egyébként a film cselekményének fő vezérfonalává válik: a szereplők kerülhetnek akármilyen szoros szituációba, nagy valószínűséggel követi majd azt egy sokkal vadabb és húzósabb helyzet. Ugyanígy rá kellett kontrázni az előző részben tapasztalt veszedelmekre és kihívásokra, valamint jó folytatáshoz méltón bővíteni kellett a szcenáriót és a látképet. Tekintve, hogy az első rész befejezése meglebegtette egy lepusztult világ képét, szükségszerű volt meg is mutatni, így a Tűzpróba már egy kvázi poszt-apokaliptikus mozivá avanzsálódott, amely legyen bármennyire elkoptatott „klisé”, üdvös látni. Még akkor is, ha egy bizonyos George Miller bőven kielégítette (sőt) ez irányú igényeinket.

Thomas (Dylan O’Brien) és társai tehát választ keresve és túlélést remélve szelik végig az elkanászodott utakat és lepusztult városokat, miközben úton-útfélen vagy zombik hordái támadnak rájuk, vagy Kisujj Janson (Aidan Gillen) emberei tartanak pisztolyt a fejükhöz. Ami kitűnik, és amely már kitűnt az első részben is, hogy Wes Ball-nak kiváló érzéke van mind a karakterekhez, mind pedig a pulzust nagyban növelő akciójelenetek levezényléséhez. Ezúttal főként utóbbit illető tehetségét kamatoztatja, míg sajnálatos módon a karakterek valamelyest elsilányulnak, és a történet drámaiságával egyetemben kevésbé lesznek izgalmasak. Nincs belőlük hiány, csak éppen kevésbé kimunkáltak és kevésbé összeszedettek, hiszen legfőképpen az akciószekvenciákra van kihegyezve a film. A mozgásra, a kalandra, a látványra.

Ha az első és második részt egymás mellé helyezzük, a következőt figyelhetjük meg: az első premisszája, annak A legyek urát idéző alapfelállása kiváló alkalmat adott arra, hogy a rendező bemutassa az erőviszonyokat egy a társadalomtól elzárt, izolált helyen, ahol néhány ember csakis és kizárólag magára van utalva. Remekül megmutatta azt az alá-, illetve fölérendeltségi viszonyt, amely ilyenkor ki szokott alakulni, illetve szintén ügyesen állította egymással szemben a kitörés, a változás iránti vágyakozást az állandósággal, megszokott és kényelmesnek érzett tudatlan közeggel és annak megőrzésére tett kísérlettel. Ezen új filmnek nincs hasonlóan erős témája. Karakterek csaponganak akcióból akcióba, mellékszereplők változtatják helyzetüket és álláspontjukat a történetben (lásd: Giancarlo Esposito figuráját), illetve egyesekről kiderül, hogy nem azok, akiknek mondják magukat (mondjuk nem mintha Aidan Gillen-nek egy percig is elhittük volna, hogy ő a jófiú, de sebaj). Ezek a kis fordulatok a történetben inkább a film kalandérzetét hivatottak aláhúzni, semmint a mondanivalót és a témát, amelyek egyébként is hátrányban vannak ezúttal.

Ha azonban túljutunk ezeken a problémákon, akkor tényleg egy izgalmas, kiváló set-piecekkel telerakodott akció-kalandfilmet látunk, ami meglepően sötét és erőszakos (adja magát ugyan a téma, de így is meglepődtem, hogy miket be nem vállalt a film), közben viszont simán eltalálhatja az ifjabb közönséget, akik majd elképzelhető, hogy 10-20 év múlva jóleső nosztalgiával fognak visszatekinteni erre a darabra. Wes Ball rendezése intenzív és profi, változatosak az akciói, és a színészekből is kicsikar minimum egy közepest (de inkább a jó felé billen a mérleg nyelve attól függetlenül, hogy olykor elég suta dialógusokkal kell megküzdeniük), bár van, akivel nem nagyon tud mit kezdeni (Kaya Scodelario, azaz Teresa válik ennek áldozatául). A hangulat, a pörgés, a posztapokaliptikus közegbe ágyazott zombifilmes körítés, valamint az azzal járó feszült jelenetek szépen kompenzálják a dolgozat hibáit. Van remény arra, hogy Ball még több, illetve még jobb filmeket tegyen le az asztalra, illetőleg könnyedén remélhetjük azt is, hogy bármely új irányt vesz a széria harmadik epizódja, hasonlóan pofás lesz (vagy még pofásabb, és az elsőhöz hasonlóan karakter-, illetve drámacentrikus), és hasonlómód szeretni fogjuk így fű alatt, Az éhezők viadala orbitális sikerének árnyékában. Kisebb-nagyobb hibáival együtt.

Kónya Sándor
Forrás: cinestar.hu