Papírvárosok

Filmkritika

2014-ben John Green könyve alapján került mozikba a Csillagainkban a hiba című romantikus dráma, mely sokkal több volt annál, mint amit a műfaji besorolása sugall. Ha a kőszívű kritikus beszélne belőlem, akkor talán azt mondanám, hogy „nyáltenger”. Viszont a film összes giccse ellenére nem tudtam nem beleszeretni Hazel és Gus történetébe, amely John Green-nek és Josh Boone csapatának köszönhetően igazán frissítően hatott az egész műfajra, nálam pedig kétségtelenül az egyik legjobbjává is lépett elő.

Emiatt is hatalmas lelkesedéssel vártam Green korábbi könyvének, a Papírvárosoknak a vetítését. A végeredmény azonban nagyon felemás érzéseket váltott ki belőlem…

Quentin Jacobsen az amerikai gyerekek átlagos életét éli, mígnem új szomszédok érkeznek, de ami talán fontosabb, hogy velük együtt egy lány is. Ezt a lányt Margo Roth Spiegelman-nak hívják. Quentin, ahogy az lenni szokott, első pillantásra beleszeret, s ezek az érzelmek az évek múltával sem csillapodnak. Margo személyiségét leginkább határtalan kalandvágya határozza meg, mely mind a regény, mind a film cselekményét elindítja a maga útján. Ugyanis a lány egyik napról a másikra fogja magát, és elszökik hazulról. Természetesen Margo sokkal rejtélyesebb természet annál, minthogy csak úgy csendben lelépjen, így nyomokat is hagy maga után. Quentin pedig régi és újdonsült barátaival az oldalán a lány nyomába ered.

Ritkán tapasztalok olyan furcsa, meghatározhatatlan és lassú kezdést, mint amilyennel a Papírvárosok operál. Szándékosan nem néztem komolyabban utána a történetnek, így a 20. perc környékén elkezdtem félni attól, hogy itt bizony egy kicsit kalandosabb szerelmes történetnél nem fogok többet kapni. Ám ahogy teltek-múltak a percek, szép lassan elkezdett körvonalazódni, hogy mi is a Papírvárosok célja. Maga Margo karaktere nem kap sok szerepet, legalábbis nem teljes fizikai valójában. Sokkal inkább képviseli azt a célt, amit Quentin, és ezáltal a barátai is el akarnak érni. Na igen, a barátok. A film rengeteg olyan kisebb jelenettel dolgozik, melyeket igazából nem tudtam hova tenni. Ezek többnyire a szokásos baráti baromkodásokban merülnek ki. Aztán rájöttem, hogy miről is szól ez az egész…

Semmiről. Nem, ezt nem a Transformers-es, Acélemberes értelemben mondom, leginkább A nyár királyai semmijéhez tudnám hasonlítani. A Csillagainkban a hibához hasonlóan ez a film is az élet alapvető szépségeire (tudom, kegyetlen klisésen hangzik, de higgyétek el, nem az) igyekszik felhívni a figyelmet, annyi különbséggel, hogy ez esetben az eszközök is sokkal egyszerűbbek. Nem szépítek, néhol kifejezetten unalmasak. A film első fele roppant üres és céltalan, nem több egy gyengébb expozíciónál, amit a Margo utáni „nyomozás” igyekszik feldobni, nagyjából teljes sikertelenséggel. Ám amikor az egész cselekmény kilép a megszokott medréből, és teljes (látszólagos) céltalansággal a három barátra, Quentin-re, Ben-re és Radar-ra, valamint az ő hülyeségeikre fókuszál, akkor rendkívül jól szórakoztam. A film második fele pedig egy az egyben erre alapoz, egy kisebb road movie-s vonulat mellett egy klasszikus „feel good” filmet kapunk, talán a legjobbat, amit A nyár királyai óta láttam.

A Quentin-t alakító Nate Wolff egy nagyon tehetséges színész, bár nem vagyok benne biztos, hogy komolyabb műfajban is megállná-e a helyét, ám itt egyértelműen a hátán viszi a filmet, de érdemes és muszáj is kiemelni azt az Austin Abrams-et, aki Ben-t alakítja. Szinte a film végéig ez a srác a felelős a poénokért és egyben a jó hangulatért is. Azonban nem mindenkivel voltam ennyire elégedett, és ezzel kapcsolatban el is mondom, hogy Margo, aki nem kapott túl sok szerepet, legalábbis a vásznon, ami az őt alakító Cara Delevingne miatt nem is volt rossz döntés. Az teljesen szubjektív, hogy nem tartom kifejezetten szépnek a hölgyet, viszont az már nem, hogy a kisugárzása vagy a „nincs” vagy a „dermesztően hideg” között ingázik. A karaktere szerencsére már más tészta, lévén nem egy hibátlan hercegnőről beszélünk, hanem egy olyan lányról, aki még magát sem ismeri. Több ilyen és ehhez hasonló „dilemmára” is kitér a Papírvárosok, amivel a 18-19 éves korosztály, az egyetemi évek előtt, sokszor szembesülhet.

Lehetséges, hogy több van ebben a filmben, csak én nem látom. Viszont rendkívüli módon tudom értékelni azt, hogy manapság van, aki mer ilyen „egyszerű” témához is nyúlni. A Papírvárosok nem fog könnyeket csalni a szemünkbe, nem fog hetekre letargiába taszítani minket, viszont a kezdeti vontatottság után egy nagyon könnyed és szívderítő élményben részesít, amely remekül egészíti ki a Csillagainkban a hiba komolyabb hangvételét. Gyermekkori barátokkal egyenesen kötelező film.

Bokori Balázs
Forrás: cinestar.hu

2015.08.17