Ezek nem felejtették el a sci-fi mivoltukat, miközben egyéb más műfajokkal is zsonglőrködtek (akció, romantikus dráma), ezzel együtt pedig rendkívül személyes alkotások is maradtak, amiben vélhetően a mérsékelt költségvetés és az ebből fakadó rendezői kreativitás is tehetett. Az Önkívületnek megvolt rá a lehetősége, hogy egy intelligens sci-fi, vagy legalább egy feszes thriller váljék belőle, de egyik sem jött össze neki.

És ezért elsősorban a rendező, Tarsem Singh tehető felelőssé. Az a direktor, aki elsősorban eddig a vizualitásáról volt híres, olyan alkotásokkal a háta mögött, mint a Zuhanás, A sejt, a Halhatatlanok, vagy éppenséggel a Tükröm, tükröm. Ezek jó része eléggé megosztó, de a megvalósításukban olyan senkivel össze nem téveszthető kézjegyeket vonultatnak fel, hogy a néző éppolyan könnyedén beazonosítja készítőjét, mint egy Tim Burton-film esetében. A probléma az az olyan vizualitásukban összetéveszthetetlen rendezőkkel, mint Burton vagy Singh, hogy ezzel általában a történetet kívánják helyettesíteni. Amennyiben ezeket kivesszük alóluk, síkegyszerű karakterek és történet a jutalmunk. Az Ollókezű Edward ugyanaz az alkotás lenne Burton groteszk vizualitása és bája nélkül? Nem. A Zuhanás ugyanannyira impozáns lenne, ha Singh nem veszi a fejébe, hogy mindent, amit csak lehet, valós helyszínen vesz fel? Aligha. De ugyanez fordítva is igaz, hiszen például egy hideg thrillereiről ismert direktornak sem áll jól, amikor fantasztikus elemekkel átszőtt történetet kell elmesélnie, és itt most sandán David Fincher esetére vetem kritikusi szemem Benjamin Buttonnal.

Erre a hosszú lamentálásra csak azért volt szükség, hogy értsétek, mi az elsődleges probléma az Önkívülettel: pont attól lett megfosztva, ami kicsit is kiemelhette volna a tucatalkotások közül. Singh ugyanis eme mozinál rendre hangoztatta, hogy igyekszik eltávolodni az eddig rá jellemző – és fent taglalt – vizualitástól. Azt már elfelejtette az ilyen kijelentéseknél hozzátenni, hogy állandó jelmeztervezője, Eiko Ishioka, aki képes volt megjeleníteni a rendező olyan fantazmagóriáit, mint Mickey Rourke metál Tapsi Fülesét a Halhatatlanokban, pár éve elhunyt. Singh pedig képtelen érdemben elmesélni ezt a történetet.

Pedig volt benne lehetőség, nem is kevés. A jómódú, de a halálán lévő építész, Damien (Ben Kingsley), hogy kitérjen a zord Kaszás elől, belevág egy titokzatos kísérleti módszerbe, melyben tudatát átültetik egy fiatal új testbe. Azonban amikor kiderül, hogy ebben a Ryan Reynoldsra emlékeztető testben a beígértekkel ellentétben van már pár plusz kilométer, és a gyógyszerek szedése nélkül szép fokozatosan visszatér az eredeti én, megkezdődik az igazság hajszolása.

Persze a történet nem árul zsákbamacskát, a fordulatok már jó előre kitalálhatóak (talán egy meglepő volt), de a jó mágus ügyesen tálalja a trükkjeit, és Singh az Önkívület tanúsága szerint inkább szemfényvesztő. A sci-fi ugyanis csak kiindulási alap, és a film 3/4-e egy olcsó tucatthriller. Mégis ott lebegnek az olyan felvetett kérdések, mint az öntudat ereje, a halandóság és a halhatatlanság emberiséget állandóan foglalkoztató kérdése, nem is beszélve morális kérdésekről, de ezekkel érdemben a rendező semmit sem kezd, a rá jellemző vizualitás hiányában pedig az egészről süt az olcsóság, és látni, hogy mely jelenetekre, vagy akár beállításokra ment el a költségvetés egy jelentősebb hányada.

De legalább a színészek mentik úgy-ahogy a mundér becsületét. Ryan Reynolds derekasan hozza kiskutya szemeivel a kérdéseket kereső, hasadt főhőst, alkalmanként pedig alig észrevehetően, mégis ügyesen átveszi Ben Kingsley gesztusait – aki rövid jelenése ellenére is erőteljes –, de a leendő Deadpool sehol sincs A hangokban prezentált zseniálisan összetett játékától, míg Matthew Goodie kisujjból hozza a tenyérbemászó antagonistát. Azonban az üdvösségéhez még ők is kevésnek bizonyultak egy olyan filmben, amelyik maga sem tudja pontosan, mi akar lenni, így esik a két szék közül a középszerűség gyors mulandóságának porába.

Pavlics Tamás
Forrás: cinestar.hu